Nem igazán tudom hogy bevezetni ezt, valójában egy olyan filmről írok most, ami az utóbbi hónapok legjobb filmje számomra. Simán megverte az egekig magasztalt 500 nap nyarat (amiről szintén készül az "elemzésem") vagy a kedvenc színészem filmjét, a Titánok Harcát. Hasonlít az Igazából szerelemre, mert itt is fontos szerepet kap a szerelem és a kapcsolatok, de igazából minden arról szól az emberek életében, nem?
A történet röviden: az élet pillanatai New Yorkban élők tündöklő szempárjain keresztül. Nem tűnik valami soknak, az tény, de meg kell nézni, hogy lássuk: sokkal többről van itt szó egy összefércelt független filmnél.
A szereplőgárda amúgy parádés, és nem csak a neveikkel tűnnek ki, hanem azzal is, ahogy játszanak... Orlando Bloomot például sosem tartottam túl nagy színésznek, de ezúttal valami hihetetlen, ahogy játszik. Igaz, nem túl bonyolult a szerepe, mégis jól csinálja. A sok sok sztár nem tűnik túlzásnak, fel sem tűnik az embernek, hogy éppen Andy Garciát látja besétálni egy kávézóba, vagy hogy Robin Wright Penn cigizik a járdán. Csak azt lehet észlelni, hogy mindennapi emberek élik a mindennapi életüket, és egy nem mindennapi filmbe ezt betették. A zenék tökéletesen passzolnak egy-egy jelenethez. Hol vidám, hol komoly. Van, hogy külföldi, azaz nem angol nyelvű a zene, és minden kis részletnek jelentősége van. Az ember nem is figyel oda, csak szívja magába a filmet, ahogy a film is a nézőt. Szó szerint magával ragad minden perc. Én végignéztem és hallgattam a stáblistát is, rengeteg a név, a helyszín, de csak üldögéltem, és gondolkoztam, miután vége volt. Aztán arra gondoltam, mekkora szívás, hogy ilyen filmeket még letölteni is kínkeserv, nem hogy DVD-n megszerezni, vagy ne adj isten moziban megnézni... A mozik manapság kizárólag a látványos vagy erőltetett vicces filmeket adják le. Vagy a másik végletet, ami annyira elvont, hogy nem is tudod, mit néztél, miután kijössz a teremből. Ez a film viszont tökéletes, szerintem legalábbis.
Fantasztikus. Minden kis történet maximum nyolc perces, és mégis, annyira jó, annyira részletes és jellegzetes, hogy az alatt az ötszáz másodperc alatt egy egész történet elevenedik meg előttünk, egy vagy két főszereplővel, akiknek nem is volt sok munkájuk. Mindenki tökéletesen hiteles. A rendezés mindegyik kis filmben egyszerűen tökéletes, és egyben egyedi. Apró kis képek a városról, a helyszínekről, az épp központban álló emberekről, egy hajtincs, egy szempár, egy meggyulladó cigi, egy tükör, egy fénykép, egy szín kiemelése, pár ismerősen csengő szó, jellegzetes gesztus, és máris benne vagyunk a filmben, magába szippant, és nem is enged el. A történetek közti váltás észrevétlen, alig feltűnő. Egymásba siklik minden, és talán azt várjuk, mikor futnak össze a szálak, ami néha megtörténik, néha nem, akárcsak az életben. Tragédiák, csodák, megtört életek és valóra vált álmok, ez mind-mind New York, és a film végére kiderül, hogy nem is lehetne más város. Egy érintés, egy szó, és máris úgy érezzük, mindez körülöttünk is történhet, pedig nem: New York valóban az a hely, ahová mindenki máshonnan érkezik, és mindenkinek megvan a maga története, de nagyon szerencsésnek kell lenni, hogy találjunk egy idegent, akivel ezt megoszthatjuk. Más amúgy sem alkalmas rá.
Egy idős hölgy, egy jóképű tolvaj, egy lusta zeneszerző, egy csalódott kamasz, egy luxus kurva, egy kamerás utazó, egy ismeretlen pár, egy elvált apa és a kislánya, egy bizonytalan szerető, egy egy friss zsidó házaspár, egy lecsúszott festő, és egy kínai eladó mutatja meg nekünk Amerika legnépszerűbb városának különböző arcait. Rávilágít a nemzetiségek közti különbségekre, az idő múlására, a lehetőségekre, amiket legtöbben elszalasztunk, és még jó pár tanulságra. Nem akarok semmit sem belemagyarázni a filmbe, mert valószínűleg mindenkinek másról szól, de szerintem nagyon jó. Úgy értem, nagyon. Nem voltam sírás közeli állapotban, mikor és miután megnéztem, de hatott rám, sokkal jobban, mint mondjuk a fent említett 500 nap nyár.
A New York, szeretlek! nem romantikus, nem drámai, nem pörög, és nem ríkat meg. Olyan, mintha valaki fogott volna egy kamerát, és felvette volna az életben adódó érdekesebb pillanatokat, habár még ez sem teljesen igaz. Mert mi rendkívüli van abban, hogy leáll az ember beszélgetni valakivel, akinek tüzet ad? Mi olyan különleges abban, hogy egy szállodában kedves a kiszolgálás a vendéggel? Hogy a gyógyszertáros, akit évek óta ismersz, segít a szalagavatódra párt találni? Semmi. Akármikor folytathatnánk a filmet, temérdek olyan perc van bárki életében, ami helyet kaphatna ebben a filmben. És éppen ettől lett olyan gyönyörű film: hogy akár igaz is lehetne.
Érdemes megnézni. Minimum egyszer.
A történet röviden: az élet pillanatai New Yorkban élők tündöklő szempárjain keresztül. Nem tűnik valami soknak, az tény, de meg kell nézni, hogy lássuk: sokkal többről van itt szó egy összefércelt független filmnél.
A szereplőgárda amúgy parádés, és nem csak a neveikkel tűnnek ki, hanem azzal is, ahogy játszanak... Orlando Bloomot például sosem tartottam túl nagy színésznek, de ezúttal valami hihetetlen, ahogy játszik. Igaz, nem túl bonyolult a szerepe, mégis jól csinálja. A sok sok sztár nem tűnik túlzásnak, fel sem tűnik az embernek, hogy éppen Andy Garciát látja besétálni egy kávézóba, vagy hogy Robin Wright Penn cigizik a járdán. Csak azt lehet észlelni, hogy mindennapi emberek élik a mindennapi életüket, és egy nem mindennapi filmbe ezt betették. A zenék tökéletesen passzolnak egy-egy jelenethez. Hol vidám, hol komoly. Van, hogy külföldi, azaz nem angol nyelvű a zene, és minden kis részletnek jelentősége van. Az ember nem is figyel oda, csak szívja magába a filmet, ahogy a film is a nézőt. Szó szerint magával ragad minden perc. Én végignéztem és hallgattam a stáblistát is, rengeteg a név, a helyszín, de csak üldögéltem, és gondolkoztam, miután vége volt. Aztán arra gondoltam, mekkora szívás, hogy ilyen filmeket még letölteni is kínkeserv, nem hogy DVD-n megszerezni, vagy ne adj isten moziban megnézni... A mozik manapság kizárólag a látványos vagy erőltetett vicces filmeket adják le. Vagy a másik végletet, ami annyira elvont, hogy nem is tudod, mit néztél, miután kijössz a teremből. Ez a film viszont tökéletes, szerintem legalábbis.
Fantasztikus. Minden kis történet maximum nyolc perces, és mégis, annyira jó, annyira részletes és jellegzetes, hogy az alatt az ötszáz másodperc alatt egy egész történet elevenedik meg előttünk, egy vagy két főszereplővel, akiknek nem is volt sok munkájuk. Mindenki tökéletesen hiteles. A rendezés mindegyik kis filmben egyszerűen tökéletes, és egyben egyedi. Apró kis képek a városról, a helyszínekről, az épp központban álló emberekről, egy hajtincs, egy szempár, egy meggyulladó cigi, egy tükör, egy fénykép, egy szín kiemelése, pár ismerősen csengő szó, jellegzetes gesztus, és máris benne vagyunk a filmben, magába szippant, és nem is enged el. A történetek közti váltás észrevétlen, alig feltűnő. Egymásba siklik minden, és talán azt várjuk, mikor futnak össze a szálak, ami néha megtörténik, néha nem, akárcsak az életben. Tragédiák, csodák, megtört életek és valóra vált álmok, ez mind-mind New York, és a film végére kiderül, hogy nem is lehetne más város. Egy érintés, egy szó, és máris úgy érezzük, mindez körülöttünk is történhet, pedig nem: New York valóban az a hely, ahová mindenki máshonnan érkezik, és mindenkinek megvan a maga története, de nagyon szerencsésnek kell lenni, hogy találjunk egy idegent, akivel ezt megoszthatjuk. Más amúgy sem alkalmas rá.
Egy idős hölgy, egy jóképű tolvaj, egy lusta zeneszerző, egy csalódott kamasz, egy luxus kurva, egy kamerás utazó, egy ismeretlen pár, egy elvált apa és a kislánya, egy bizonytalan szerető, egy egy friss zsidó házaspár, egy lecsúszott festő, és egy kínai eladó mutatja meg nekünk Amerika legnépszerűbb városának különböző arcait. Rávilágít a nemzetiségek közti különbségekre, az idő múlására, a lehetőségekre, amiket legtöbben elszalasztunk, és még jó pár tanulságra. Nem akarok semmit sem belemagyarázni a filmbe, mert valószínűleg mindenkinek másról szól, de szerintem nagyon jó. Úgy értem, nagyon. Nem voltam sírás közeli állapotban, mikor és miután megnéztem, de hatott rám, sokkal jobban, mint mondjuk a fent említett 500 nap nyár.
A New York, szeretlek! nem romantikus, nem drámai, nem pörög, és nem ríkat meg. Olyan, mintha valaki fogott volna egy kamerát, és felvette volna az életben adódó érdekesebb pillanatokat, habár még ez sem teljesen igaz. Mert mi rendkívüli van abban, hogy leáll az ember beszélgetni valakivel, akinek tüzet ad? Mi olyan különleges abban, hogy egy szállodában kedves a kiszolgálás a vendéggel? Hogy a gyógyszertáros, akit évek óta ismersz, segít a szalagavatódra párt találni? Semmi. Akármikor folytathatnánk a filmet, temérdek olyan perc van bárki életében, ami helyet kaphatna ebben a filmben. És éppen ettől lett olyan gyönyörű film: hogy akár igaz is lehetne.
Érdemes megnézni. Minimum egyszer.
New York, szeretlek! - New York, I love you! [2009] 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Játékidő: 103 perc (ebből 11 a stáblista)
IMDb: 6,8 [7765 szavazat alapján]
Színészek: Hayden Christensen, Christina Ricci, Andy Garcia, Justin Bartha, Bradley Cooper, Rachel Bilson, Natalie Portman (rendezett és írt is egy részt, nem a sajátját), Shia LaBeouf, Julie Kristie, Orlando Bloom, Ethan Hawke, Maggie Q, Chris Cooper, Robin Wright Penn, Blake Lively, Anton Yelchin, James Caan, Drea De Matteo, John Hurt, Carlos Acosta, Ugur Yucel, Shu Qi, Elli Wallach, Cloris Leachman, Emilie Ohana, Eva Amurri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése