Sam Worthington új filmjét tűkön ülve vártam. A köztudatba tavaly üstökösként berobbanó ausztrál, mára A-listás sztár a Terminátorban tűnt fel 2009-ben (habár már előtte is voltak filmjei, köztük egy nemzetközi díjat elnyerő dráma, a Somersault). Ott egy ember-robot elegyet játszott, remekül. Aztán jött az Avatar, amiben Jake Sullyt, a veteránt alakította, aki inkább három méteres űrlényként képzelte el a jövőjét. Hála a filmek sikerének, Samnek nem kellett sokáig várnia, hogy jobbnál jobb filmszerepekkel halmozzák el. Az egyik ezek közül az 1981-ben készült, akkor igencsak jelentősnek számító Titánok harca remake-jének főszerepe: Perseus.
A történet röviden: valószínűleg ismerősen hangzik a történelemkönyvekből, esetleg az ógörög mítoszokból. Perseus csecsemőként egy ládában sodródik egy halász hajójához. A ládában ott fekszik édesanyja is, holtan. A halász és a felesége örökbe fogadják, és felnevelik. Úgy szeretik, mint a sajátjukat, pedig van egy vér szerinti lányuk is. Egyik nap, mikor a sokszori sikertelen halászat után Zeuszt és az isteneket szidják, tanúi lesznek, hogy az argoszi katonák tönkreteszik Zeusz gigantikus szobrát, amit persze nem csak ők, de maguk az istenek is először tátott szájjal, aztán természetesen éktelen dühvel fogadnak. Hádész hárpiákat küld rájuk, és a katonákkal együtt Perseus családját is megölik. A néhány túlélő katona Perseust magával viszi Argoszba, ahol a király és a királyné mérhetetlen gőggel regél arról, hogy az istenek tőlük függnek, hatalmuk az embereken áll, épp ezért mostantól az emberek az istenek, és nem átallanak a királylány, Andromeda szépségét nagyobbnak titulálni maga Aphrodité bájainál. Persze ez ismét hibának bizonyul, és Hádész megint megjelenik (Zeusz úgy tűnik, nem igazán szeretett imádott halandói közé vegyülni, eltekintve néhány csinos asszonykától), és alkut ajánl: 10 napon belül, a Napfogyatkozásig választhatnak: vagy feláldozzák a király lányát, Andromedát, vagy a Kráken elpusztítja az egész várost. Majd a királynőt elég gyorsan vén banyává változtatja, bizonyítván, a halálnál nincs szebb dolog. Aztán szó szerint köddé válik, de csak miután ő is, és mindenki más rádöbben, hogy a frissen kifogott halászfiú történetesen egy félisten, akire nem hatott Hádész gonosz kis mágiája betoppanásakor. Ennek örömére, mivel az emberek már nem igazán szeretik isteneiket, bebörtönzik. Ekkor ismerkedhetünk meg Drákóval, a király egyik emberével, aki különösen sötét színben lát minden istent és félistent, és nem állíthatjuk, hogy a szíve csücske lenne a mi Perseusunk. Perseus persze semmit sem ért az egészből, nem hiszi el, hogy ő isten fia volna, ráadásul forog a gyomra a gondolattól. A film során még többször kerül bajba csak azért, mert nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy az anyját sikerült egy istentől bekapni a legyet. Ionak azonban, a semmiből felbukkanó csinos lánynak más a véleménye. Elmondja Perseusnak, amit csak tud róla és a származásával járó előnyöket, valamint mesél saját magáról is. Io szintén egy félisten. Elutasította egy isten közeledését, aki ezért örök élettel súlytotta, és kénytelen volt végignézni, ahogy mindenkije meghal körülötte, míg őt elkerülte az idő. Io felajánlja a segítségét Perseusnak, aki elhatározza, hogy szembeszáll Hádésszal, és megöli a Krakent, ezzel meggyengítve az alvilág urát, és megmentve a várost. Io mellé kap még pár segítő kezet a megmaradt katonák személyében, akik viszont egyáltalán nem lelkesednek, mikor a félisten az alvilág gyermeke ellen akarja őket vezetni. Végül persze mellé szegődnek (meg két vadász is), és jó pár kisebb-nagyobb galibát követően eljutnak a Párkákhoz, akik elmondják, hogy hogy lehet elpusztítani a lelketlen és agyatlan bestiát: Medúza tekintete az egyetlen, ami véget vethet a szörnyeteg dühöngésének. Szóval irány Medúza kastélya, ahová kissé macerás eljutni. Az Alvilág szélén van ugyanis. Néhány kevésbé acélos szívű ember leválik a csapatból, a többi meg mind elpusztul a kastélyban. Nem marad más, mint Io és Perseus. Történik ez-az velük és köztük (AZ nem), találkoznak csúnyaságokkal, végül Io is eltűnik a képből, hősünk pedig magára marad. A Kraken előbújik, Perseus is felbukkan, és persze Andromeda a várossal együtt megmenekül. Amerikai film görögben. És a legfontosabb, hogy erről egy percre se feledkezzünk meg.
Az alkotók és a színészek is már régen figyelmeztették a rajongókat, hogy bár nem az a céljuk, hogy szétroncsolják a "klasszikus" hatását és nyomát, hanem hogy másfél óra szórakozást nyújtsanak, mindezt amerikai köntösbe bújtatva. Szép nők, sármos és ügyes pasik kaptak helyet a stáblistán, és egyikük játékára sem lehetett panasz. Sőt, szerintem inkább, mint sok más filmben is, túl lett játszva a legtöbb karakter. Sam Worthington nagyon jól alakít minden szerepet. Komolyan átéli őket, legalábbis ezt az érzést nyújtja, és a többi szereplő is látszik, hogy élvezte a forgatást annak ellenére, hogy egy csomó sérülést összeszedtek, még a nők is. Sok negatív kritikát olvastam a filmről, miszerint nem volt cselekménye, a látvány semmitmondó volt, a színészek rosszul és nem elég hitelesen játszottak. Én ezek közül egyikkel sem értek egyet, bár én nem vagyok sem filmipari munkás, sem kritikus...
Először is: a látvány nagyon is profi volt. 3D-ben néztem, de a film az utómunkálatok során lett digitalizálva, ezért ne várjunk el olyan szintű látványvilágot, mint az Avatarnál, mert akkor bizony csalódni fogunk. Az Avatar forradalmian új, csodálatosan kidolgozott film volt, amit több év alatt forgattak le. A Titánok Harca egy évet igényelt, ráadásul egyszerű, mezei kamerákkal lett felvéve, és nem is animációs film, mint a Fel! volt, és nem is ijesztegetős horror, mint a Végső állomás. Itt néhány jelenet látványosabb a térhatásnak köszönhetően, de azon kívül a filmet én szemüveg nélkül néztem egy idő után, és úgy is élveztem.
Másodszor: a színészek. Már említettem, hogy mi lehetett zavaró a legtöbb ember számára. Nem volt idő szépen kialakítani a szereplők köré azt a légkört, és nem ismertük múltjukat sem, amitől elég hitelesek lehettek volna. Drákóról semmit sem tudtunk azon kívül, hogy meghalt a lánya. Perseus gyerekkorát elintézték egy három perces beszélgetéssel, Io mútjáról sem sok derült ki, Adromeda pedig talán összesen szerepelt nyolc percet az egész filmben. Ha nem fukarkodnak a percekkel, és hozzáadnak még fél órát, sokkal hatásosabb lehetett volna az egész szereplőgárda. Hozzá kell tennem, hogy én nem láttam az eredeti verziót, csak a régebbi Perseust láttam, aki valami csini tógában futkosott, és a fejét csodálatos, birkagyapjú-szerű, sűrű sötét haj pompázott. Ez már elég is volt ahhoz, hogy huszonegyedik századi származásom élesen felsikítson, és a borotvált (igen, ókorban borotvált arcú) de kicsit borostás, tüsi haj típusú hősbe vesse a bizalmát, akin volt némi izomzat is azért...
Harmadszor pedig: a történet. Szintén az idő hiányában kell keresni a hibát. Nagyon jó, érdekes kis karakterek és akció jelenetek voltak beletűzdelve a sztoriba, sok lehetőség lett volna kibontani egy-egy szálat, csak egyszerűen nem volt idő szépen kidolgozni őket. Maga a történet nem volt bonyolult, mégis sokszor támadt olyan érzésem, hogy valamit átugrottunk, vagy kimaradt egy perc a filmből. Ez a szakaszosság zavart egyedül, mert az egésznek zanzásított szaga lett tőle.
Ami pozitívum volt számomra, méghozzá elég erősen, hogy nem volt túl nagy a hangsúly a romantikán. Io és Perseus közt voltak szikrák talán, de inkább barátság felé húzott a dolog. Viszont Andromedának elméletben Perseus karjaiba kellett volna roskadnia, ennek ellenére a végén ment ki merre látott, Zeusz pedig visszahozta halottaiból a csinos Iot Perseusnak, mondván: ha már nem megy fel apucival az Olimpuszra, akkor méltó kísérettel folytassa az útját a földön. Röviden: nesze, itt a kis csini, lássák ám elegen! A másik, ami jó volt, a zene. Hangulatos volt, egyedi, nem túl görögös, nem túl tolakodó, pont jó. Belegondolva sokszor szólt valami, és nem tudnám felidézni a dallamot, de tökéletesen passzolt a jelenetekhez. Maguk a hangok is nagyon jóra sikerültek. Mikor a Kraken kitört a vízből, szinte érezni lehetett a becsapódó vízcseppeket. Pegasus hatalmas szárnyának a csapásaitól huppogott a levegő, a hárpiák sikítozása fülsértő volt. Viszont a szinkron... Imádom Széles Tamás hangját, aki úgy tűnik, Sammel össze is nőtt, ami nem baj, mert remekül passzol hozzá. Worthington hangja eredetiben jobb persze (pláne a tipikus, cukker akcentusa miatt), de most Drákón és Ion kívül a többiek hangja kifejezetten nevetséges volt. Hiába játszott Ralph Fiennes jól, ha Voldemort nyűgös hangját akasztották rá, ami abszolút nem passzol az alvilág urához. Liam Neeson, mint Zeusz szintén nem volt hiteles Helyei László hangján, nem értettem, miért nem a megszokott szinkronszínész beszél. A Medúza kislányos effektjeitől meg felállt a hátamon a szőr... A magyar szinkronokkal nem szokott gond lenni, de ezt a filmet javította volna, ha eredeti hanggal nézhetem meg. Tudom, hogy sokan nem szeretik, ha olvasni kell a film alatt, de sokszor megéri szerintem. Ráadásul a nyelvtudásunk is javulhat. :D
Nos, rövidre zárva: mindenkinek, aki még nem látta, üzenem, hogy ne egy második, ógörög Avatart várjanak látványilag, hanem 100 perc kosztümösnek mondható, amcsi humorral tarkított ógörög mítosz-másolatot, ami ha kikapcsoljuk az agyunkat, és csak szürcsöljük a kólát, kellemes is lehet. Aki meg elégedetlenkedik, annak üzenem, hogy olvasson néha háttér-információkat a mozikba kerülő, ígéretes produkciókról, mert akkor nem úgy ültek volna be a filmre, hogy majd maguk alá pisilnek. Sam Worthington a rendezővel a háta mögött már az elején kijelentette: ez egy tipikus popcorn mozi, amiben nem szabad világmegváltó mondanivalóra számítani, és filmtörténelmi mérföldkőként várni rá, hanem hátradőlni, és élvezni. Szinte garantált a második rész (hogy hogy fogják összehozni, az mondjuk rejtély), de én nem bánom. Szívesen elnézegetném egyszer azt a folytatást is.
Ez a Titánok Harca: egy huszonegyedik századi, leülős-kukoricaeszegetős-csaknézős mozifilm parádés szereposztással, és néhol persze butus viccekkel. Semmi vér, semmi szex, semmi különös durvaság, csak a mozivásznon felvillanó harcolós és menekülős jelenetek, látványos effektek, meg a néző 100 kerek percig. Akinek ez nem elég, az nem tehet mást, mint egy másik terembe, egy másik filmre vált jegyet. Én a film után vidáman csapkodtam a szörnnyé korcsosult bodzabokrokat, magam mellé képzelve egy csapatnyi szoknyás harcost, az égre a fekete Pegazust, és egy jó kis kardot a kezembe... :D Élveztem a filmet, és azt az érzést, ami akkor csitult, mikor én is "harcolhattam" a cserjék ellen. Igen, 19 éves vagyok lassan, de még mindig hiszek a mesék erejében. Nem nehéz ám, csak hagyni kell, hogy az agyunk magától építse be azt, amit lát, és olyanná formálja, amilyenné kedve tartja. Ne erőlködjetek a befogadáson és megértésen, mert akkor ezt a filmet is élvezni fogjátok. Higgyétek el. ;)
Az alkotók és a színészek is már régen figyelmeztették a rajongókat, hogy bár nem az a céljuk, hogy szétroncsolják a "klasszikus" hatását és nyomát, hanem hogy másfél óra szórakozást nyújtsanak, mindezt amerikai köntösbe bújtatva. Szép nők, sármos és ügyes pasik kaptak helyet a stáblistán, és egyikük játékára sem lehetett panasz. Sőt, szerintem inkább, mint sok más filmben is, túl lett játszva a legtöbb karakter. Sam Worthington nagyon jól alakít minden szerepet. Komolyan átéli őket, legalábbis ezt az érzést nyújtja, és a többi szereplő is látszik, hogy élvezte a forgatást annak ellenére, hogy egy csomó sérülést összeszedtek, még a nők is. Sok negatív kritikát olvastam a filmről, miszerint nem volt cselekménye, a látvány semmitmondó volt, a színészek rosszul és nem elég hitelesen játszottak. Én ezek közül egyikkel sem értek egyet, bár én nem vagyok sem filmipari munkás, sem kritikus...
Először is: a látvány nagyon is profi volt. 3D-ben néztem, de a film az utómunkálatok során lett digitalizálva, ezért ne várjunk el olyan szintű látványvilágot, mint az Avatarnál, mert akkor bizony csalódni fogunk. Az Avatar forradalmian új, csodálatosan kidolgozott film volt, amit több év alatt forgattak le. A Titánok Harca egy évet igényelt, ráadásul egyszerű, mezei kamerákkal lett felvéve, és nem is animációs film, mint a Fel! volt, és nem is ijesztegetős horror, mint a Végső állomás. Itt néhány jelenet látványosabb a térhatásnak köszönhetően, de azon kívül a filmet én szemüveg nélkül néztem egy idő után, és úgy is élveztem.
Másodszor: a színészek. Már említettem, hogy mi lehetett zavaró a legtöbb ember számára. Nem volt idő szépen kialakítani a szereplők köré azt a légkört, és nem ismertük múltjukat sem, amitől elég hitelesek lehettek volna. Drákóról semmit sem tudtunk azon kívül, hogy meghalt a lánya. Perseus gyerekkorát elintézték egy három perces beszélgetéssel, Io mútjáról sem sok derült ki, Adromeda pedig talán összesen szerepelt nyolc percet az egész filmben. Ha nem fukarkodnak a percekkel, és hozzáadnak még fél órát, sokkal hatásosabb lehetett volna az egész szereplőgárda. Hozzá kell tennem, hogy én nem láttam az eredeti verziót, csak a régebbi Perseust láttam, aki valami csini tógában futkosott, és a fejét csodálatos, birkagyapjú-szerű, sűrű sötét haj pompázott. Ez már elég is volt ahhoz, hogy huszonegyedik századi származásom élesen felsikítson, és a borotvált (igen, ókorban borotvált arcú) de kicsit borostás, tüsi haj típusú hősbe vesse a bizalmát, akin volt némi izomzat is azért...
Harmadszor pedig: a történet. Szintén az idő hiányában kell keresni a hibát. Nagyon jó, érdekes kis karakterek és akció jelenetek voltak beletűzdelve a sztoriba, sok lehetőség lett volna kibontani egy-egy szálat, csak egyszerűen nem volt idő szépen kidolgozni őket. Maga a történet nem volt bonyolult, mégis sokszor támadt olyan érzésem, hogy valamit átugrottunk, vagy kimaradt egy perc a filmből. Ez a szakaszosság zavart egyedül, mert az egésznek zanzásított szaga lett tőle.
Ami pozitívum volt számomra, méghozzá elég erősen, hogy nem volt túl nagy a hangsúly a romantikán. Io és Perseus közt voltak szikrák talán, de inkább barátság felé húzott a dolog. Viszont Andromedának elméletben Perseus karjaiba kellett volna roskadnia, ennek ellenére a végén ment ki merre látott, Zeusz pedig visszahozta halottaiból a csinos Iot Perseusnak, mondván: ha már nem megy fel apucival az Olimpuszra, akkor méltó kísérettel folytassa az útját a földön. Röviden: nesze, itt a kis csini, lássák ám elegen! A másik, ami jó volt, a zene. Hangulatos volt, egyedi, nem túl görögös, nem túl tolakodó, pont jó. Belegondolva sokszor szólt valami, és nem tudnám felidézni a dallamot, de tökéletesen passzolt a jelenetekhez. Maguk a hangok is nagyon jóra sikerültek. Mikor a Kraken kitört a vízből, szinte érezni lehetett a becsapódó vízcseppeket. Pegasus hatalmas szárnyának a csapásaitól huppogott a levegő, a hárpiák sikítozása fülsértő volt. Viszont a szinkron... Imádom Széles Tamás hangját, aki úgy tűnik, Sammel össze is nőtt, ami nem baj, mert remekül passzol hozzá. Worthington hangja eredetiben jobb persze (pláne a tipikus, cukker akcentusa miatt), de most Drákón és Ion kívül a többiek hangja kifejezetten nevetséges volt. Hiába játszott Ralph Fiennes jól, ha Voldemort nyűgös hangját akasztották rá, ami abszolút nem passzol az alvilág urához. Liam Neeson, mint Zeusz szintén nem volt hiteles Helyei László hangján, nem értettem, miért nem a megszokott szinkronszínész beszél. A Medúza kislányos effektjeitől meg felállt a hátamon a szőr... A magyar szinkronokkal nem szokott gond lenni, de ezt a filmet javította volna, ha eredeti hanggal nézhetem meg. Tudom, hogy sokan nem szeretik, ha olvasni kell a film alatt, de sokszor megéri szerintem. Ráadásul a nyelvtudásunk is javulhat. :D
Nos, rövidre zárva: mindenkinek, aki még nem látta, üzenem, hogy ne egy második, ógörög Avatart várjanak látványilag, hanem 100 perc kosztümösnek mondható, amcsi humorral tarkított ógörög mítosz-másolatot, ami ha kikapcsoljuk az agyunkat, és csak szürcsöljük a kólát, kellemes is lehet. Aki meg elégedetlenkedik, annak üzenem, hogy olvasson néha háttér-információkat a mozikba kerülő, ígéretes produkciókról, mert akkor nem úgy ültek volna be a filmre, hogy majd maguk alá pisilnek. Sam Worthington a rendezővel a háta mögött már az elején kijelentette: ez egy tipikus popcorn mozi, amiben nem szabad világmegváltó mondanivalóra számítani, és filmtörténelmi mérföldkőként várni rá, hanem hátradőlni, és élvezni. Szinte garantált a második rész (hogy hogy fogják összehozni, az mondjuk rejtély), de én nem bánom. Szívesen elnézegetném egyszer azt a folytatást is.
Ez a Titánok Harca: egy huszonegyedik századi, leülős-kukoricaeszegetős-csaknézős mozifilm parádés szereposztással, és néhol persze butus viccekkel. Semmi vér, semmi szex, semmi különös durvaság, csak a mozivásznon felvillanó harcolós és menekülős jelenetek, látványos effektek, meg a néző 100 kerek percig. Akinek ez nem elég, az nem tehet mást, mint egy másik terembe, egy másik filmre vált jegyet. Én a film után vidáman csapkodtam a szörnnyé korcsosult bodzabokrokat, magam mellé képzelve egy csapatnyi szoknyás harcost, az égre a fekete Pegazust, és egy jó kis kardot a kezembe... :D Élveztem a filmet, és azt az érzést, ami akkor csitult, mikor én is "harcolhattam" a cserjék ellen. Igen, 19 éves vagyok lassan, de még mindig hiszek a mesék erejében. Nem nehéz ám, csak hagyni kell, hogy az agyunk magától építse be azt, amit lát, és olyanná formálja, amilyenné kedve tartja. Ne erőlködjetek a befogadáson és megértésen, mert akkor ezt a filmet is élvezni fogjátok. Higgyétek el. ;)
A Titánok Harca - Clash of the Titians [2010]12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Játékidő: 106 perc
IMDb: 6,2 [16 867 szavazat alapján]
Színészek: Sam Worthington, Gemma Arterton, Liam Neeson, Ralph Fiennes, Mads Mikkelsen, Alexa Davalos
Trailer
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése