Egymás ellen, egymásért [Warrior]

Van nekem az a rossz, de mások számára lehet, hogy ismeretlen szokásom, hogy... hát... mondjuk ki, rajongok. Ezt nem csinálom ugyan olyan feltűnően, mint a legtöbb ember, sőt, nagyon is csendben nyáladzom, értsd: nem aggatom tele a falamat mindenféle képpel, nem tetováltatok magamra feliratokat, nálam a rajongás többnyire azt jelenti, hogy egy dolgot egyszerűen nem tudok kiverni a fejemből, méghozzá tartósan. Ha egy bizonyos filmet, színészt, vagy bármi mást több, mint egy napig képes vagyok a fejemben tartani, és aktívan "dolgozni" vele, akkor az ott is marad. Mondhatni ha túléli a kritikus huszonnégy órát, akkor az be is tokosodik szépen, onnantól kezdve pedig folytonos figyelmet követel ki magának. Még szerencse, hogy egy-egy ilyen rajongás csak kb két-három havonta tör rám, máskülönben már elmegyógyintézetben kezelnének. Így viszont mindig van min törnöm a fejem, kombinálnom, ilyesmiket csinálnom, mert van alapanyag, de még nincs tumultus. És akkor most jelentkezzen, aki felfogta, miről beszélek.

Miért nem látom a kezeket? O_o
De komolyra fordítva a szót... Az utóbbi hetek, sőt, hónapok legemlékezetesebb filmélményéről írnék most egy kicsit; egy olyan filmről, amit már régóta várok, de mivel a hazai mozik szarnak betenni a műsorba (bocsánat a kifejezésért, de baromira bosszantó, hogy ilyenek kimaradnak), szépen-lassan feledésbe merült, és csak az Eredet ismételt megnézése emlékeztetett rá, hogy engem érdekelt ez a film is. A kapocs a két film közt egy elképesztően jó színész, akinek szerintem - legalábbis remélem - elmondhatom, hogy teljesen sínen van a karrierje, és akit Tom Hardynak hívnak.
A történet röviden: van egy család. Azaz csak volt, egy apa, egy anya, és két fiú. Az apából alkoholista lesz, a fiatalabb fiú az anyjával lelép, az idősebb fiú az apjával, aztán a barátnőjével marad és fizika tanár lesz belőle, az anya korán meghal, a fiatalabb fiúból pedig tengerészgyalogos válik. Aztán egy nap a fiatalabb fiú (mostantól hívjuk Tommynak) beállít az apjához, aki anno, még tiszta időszakában egyengette kicsi fia ígéretes birkózó karrierjét, és alaposan felzaklatja az immár ezer napja ismét tiszta apját. Eközben az idősebb fivér (neve legyen Brendan) anyagi gondokkal küszködik, ráadásul az egyik kislánya szívbetegsége is sokat kivesz a kasszából. A két testvér nem beszél egymással, egészen addig a pillanatig, amíg össze nem találkoznak ugyanazon a világméretű MMA bajnokságon - mint ellenfelek.
A sztori nem ilyen csupasz, mint amilyennek leírtam, ez tényleg egy nagyon rövidített változat, de nem szeretném lelőni a poénokat. Annak, hogy végre megszereztem, szintén története van. Mint mondtam, az Eredetet néztem meg megint, franc tudja, hányadszor (és még mindig nem unom), szokás szerint imádtam Arthur és Eames kettősét, mikor beugrott, hogy hé, hát ezt a Tom Hardyt én anno megnéztem magamnak, és kiszúrtam a bunyós filmjét, mint megnézendőt. És most rákerestem. Nincs jobb bizonyítéka annak, milyen mocsokgyorsan rohan az idő, hogy az akkor még forgatás alatt álló Warrior DVD minőségben megszerezhető idehaza is, kis szépséghiba, hogy nincs hozzá felirat magyarul. Mindegy, a lényeg, hogy a szombat estémet rászántam. Gondoltam elütöm azt a két és fél órát, fejlesztem az angoltudásom, és nézek egy jó véres-brutális, klisészerű eszméket hangoztató kis filmet. Viszont már az IMDb oldalon megcsapott a gyanú, hogy itt valami egészen másról van szó, mint egy egyszerű péppé verős, inkább pasis, mint nőcis filmről. Maga az értékelés is meglepett, mivel azt hittem, tudom, miről szól a dolog. Nem merültem nagyon bele a spoilerekbe, elég volt az értékelések címét kicsit jobban megfigyelnem, utána megnövekedett érdeklődéssel álltam neki. Hát gőzöm nem volt róla, hogy egy ilyen témára épülő film ilyen mennyiségű érzelmet hurcolhat a hátán úgy, hogy nekem egyetlen percig sem volt az az érzésem, hogy nyálas vagy erőltetett. A Warrior egész egyszerűen lenyűgöző kívül, belül. De főleg belül.
Már az, ahogy kezdődik... Aki pár posztomat olvasta már, vagy akármi, az jól tudja, hogy zenemániákus vagyok. A Warrior első perceiben bele lehet esni, sőt, zuhanni a film légkörébe. Magába szippant úgy, ahogy vagy, pár kép és egy dal segítségével. Itt már tudtam, hogy ezt a filmet látatlanban eléggé alábecsültem. Utána megjelent Nick Nolte, a nagy öreg, akinek csak a karaktere létezett, Mr Nolte a kezdetektől fogva csak egy név volt a stáblistán. Ha valaki nem értené, mire célzok, elmagyarázom: egy csomó mozinál vagyok úgy, hogy élvezem ugyan a filmet, de nem látok mást, csak a színészkedő színészeket, a karaktert mint egy maszkot magukra húzó embereket. Hát a Warrior aztán nem ilyen. A Nick Nolte által megszemélyesített exalkoholista, magányos, kissé megkeseredett apa él és mozog. A fő attrakció viszont nem az ő karaktere, hanem Tom Hardyé, akiért szombattól hivatalosan is oda vagyok meg vissza. Annyi minden múlt a színészeken, hogy azt elmondani nem lehet. A történet összefoglalásából látszik, mennyire elcsépelt, unalmas, sablonos filmet lehetett volna összehozni, ha a szereplőgárda csak egy hajszállal kevesebb profizmussal rendelkezik, de szerencsére nem így történt. Tom Hardy nem csak testileg volt borzalmasan erős (komolyan olyan érzésem volt, mintha egy embert kereszteztek volna egy bikával, pedig Tom sem volt mindig ilyen kigyúrt... hát, mondjuk ki: állat), hanem lelkileg is. Sugárzott belőle az elfojtott indulat, képernyőn keresztül is izzott körülötte a levegő, vagy talán inkább megfagyott, nem is tudom, melyik írja le jobban azt a feszültséget, amit ontott magából, de az biztos, hogy ahányszor csak megjelent, egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ez a fickó még valami nagyon durvát fog csinálni. Fizikailag vagy mentálisan, vagy mind a két módon. Ez már csak azért is volt döbbenetes számomra, mert az Eredetben Tom egy halál laza hamisítót, egy kellemesen cinikus férfit játszott, aki nem volt több 80-90 kilónál a megjegyzéseivel csípett összevissza, és ismerjük be, egy ilyen típust nem lehet túl nehéz megformálni, most viszont legalább 115 kilóra saccolom még akkor is uralta a vásznat (esetemben képernyőt, de olyan mindegy), mikor jelen sem volt. Hihetetlen, hogy képes valaki csak a szemével, az arcával ennyit mondani. Tom egyszerre volt kemény és sérülékeny. Természetesen a testvérét játszó Joel Edgertonra sem lehet panasz, sőt, az exbunyós fizika tanár, aki a családja és az otthona megóvása érdekében kénytelen visszaszállni a ketrecbe, életét kockáztatva ezzel, ösztönösen is szimpátiát keltene az emberben. Hab a tortán, hogy olyan ember kapta a szerepet, aki képes volt megőrizni a karakter méltóságát és bizonyos szintű vagányságát anélkül, hogy összeszirupozta volna a nézőt némi eltúlzott, erőltetett színészkedéssel. Totálisan átlagos férfi volt egy nem átlagos szituációban, minden, amit csinált, amit mondott, ahogy csinálta és ahogy mondta, száz százalékig hiteles volt. Őt is imádtam, mert egészen másféle érzelmi töltetet adott a filmnek. Ugyanúgy nagy volt számára a tét, mégis egyfajta pozitív fékezőerőként hatott a robbanásig feszült Tom Hardy mellett. Kiegészítették egymást, és a pillanat, mikor először beszélnek a tengerparton az éjszakában... Hát akkor az ember már tövig rágja a körmét, hogy ennek mi lesz a vége. A Warrior történetvezetés szempontjából is zseniálisan van megszerkesztve, ez a beszélgetős jelenet több mindenről lerántja a fátylat, beláthatunk a Tom által megformált karakter haragja és fájdalma mögé; megtudjuk, miért gyűlöli úgy a testvérét, és az miért hagyta cserben. Nekem mégis olyan érzésem volt, mikor szétváltak az útjaik, hogy Tommy nem csak a testvérét és az apját, hanem valamilyen szinten saját magát is gyűlöli, aztán a kaszinós rész csak rátett erre egy lapáttal. Az a jelenet iszonyatosan nehéz, nem tudok erre jobb szót. Addigra már ismered az apát, a két fiút, a múltjukat, a jelenüket, és a lehetséges jövőjüket, aztán azon kapod magad, hogy elkerekedett szemmel várod, mi fog történni, de nem tudod, kinek adj igazat. Legszívesebben felpofoznád mind a kettőt, a szerencsétlen apát és a kegyetlen fiút, de akkora kín van mind a két férfiben, hogy inkább csak csendben rágod a szád, nehogy elsírd magad ennyi tömény fájdalom láttán. És ez nem csak nőkre érvényes, egy nagy rakás kommentben olvastam, hogy bizony rengeteg férfi néző számára volt történelmi pillanat a Warrior, mivel ezen sírtak először. Ennek szerintem egyszerű oka van: a Warrior szereplői hús-vér emberek, nincs bennük semmi túlzás. A jelenetek hibátlanul egyensúlyoznak az elviselhetetlen erejű érzelmek és fizikai tűréshatár közt. A film kicsit talán metaforikus is, de nem annyira, mint amennyire gondolnánk. Nincs itt olyan nagy átvitt értelem, minden ott van az orrunk előtt, nem kell erőltetni az agyunkat, hogy na most vajon mit akarnak mondani ezzel az alkotók. A Warrior három férfi harcáról szól, egy olyan háborúról, amit egymás ellen vívnak, és amit egyikük sem nyerhet meg, kivéve, ha feladják a küzdelmet. Kérdés csak az, ki a jó harcos? Aki addig küzd, amíg bele nem pusztul akár, vagy aki tudja, hol kell megállni, tiszteli az ellenfelét, és elismeri, ha vesztett?
Így végén akár ki is mondhatom: az év egyik legjobb filmje, és a magyar mozik és kiadók szimplán vadbarmok, mert iszonyú nagyot buktak azzal, hogy nem tűzték műsorra. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, és lassan egy hete volt, de megnéztem egyszer, aztán másnap még egyszer, és most még egyszer... Tudom, mi a vége, megismertem a szereplőket, mégsem tudom megunni. Kevés filmmel vagyok úgy, hogy egymás után ugyanolyan lelkesedéssel meg tudjam nézni, de a Warrior felírta magát erre a listára.
Legszívesebben zengnék még róla pár ódát, mert lenne miről (a mellékszereplőkről is lehetne mesélni), de inkább azt mondom, aki tudja, nézze meg. Száz százalék, hogy Oscar-jelölt, és a három pasi is valószínűleg minimum egy jelöléssel a zsebében megy majd haza az átadóról. Remélem, legalább egyikük a szobrocskát is szorongathatja, mert komolyan, megérdemelné bármelyikük főleg Tom Hardy.

Warrior [2011]
16 éven aluliak számára nem ajánlott
Játékidő: 139 perc
IMDb: 8.3 [14 919 szavazat alapján]
Színészek: Tom Hardy, Joel Edgerton, Nick Nolte, Jennifer Morrison, Frank Grillo, Kevin Dunn
Trailert nem linkelek, mert csak elmegy a filmtől a kedved, olyan rossz. -.-

Ha az én szememmel láthatnád... [The Ultimate Gift]

Az utóbbi időben hanyagoltam a blogot megint, pedig gondolok ám rá, ahányszor csak látok egy jó vagy rossz filmet, csak épp energiám és időm nincs rá. Ha filmekről írok, általában a magazinnak, és akkor sem sűrűn véleményeket, hanem ilyen-olyan, más témájú összefoglalót, sajtóanyagból készült cikkeket, ilyesmit, ha pedig még emellett is marad időm írásra, akkor azt RPG-be ölöm (lefogadom, hogy sokan nem tudják, mi az, nem is baj, ez Vampka Titkos Élete). Mostanában viszont láttam pár nagyon jó filmet, és most épp egy olyanról szeretnék beszélni, amit a fent említett RPG okán az egyik saját karakteren keresztül találtam. (Aki nem tudja, mi az RPG, mondom: ne firtassa. Igazából nem is tudom, akkor miért szajkózom… Na mindegy.) Egy könyv feldolgozása a dolog, magyar címet nem ismerek hozzá, lehet, hogy van, de nem merültem bele nagyon, én úgyis feliratos filmnéző vagyok, az eredeti hangot jobban szeretem, főleg, ha angol nyelvű a film. Ez pedig az.

A történet röviden: adott egy burzsuj, sznob család, és annak a feje. Na, már most, ha egy ilyen „fej” meghal, és van neki nem tudom, hány hektár ilyen földje, nem tudom, hány részből álló olyan cége, a hatalma szinte korlátlan, a vagyona pedig több, mint egy milliárd dollárra rúg, akkor ott nem kevés cápa gyűlik a vérre, ha meghal. Márpedig egyszer mindenki meghal, a Red becenévre hallgató öregúr azonban mindig is kilógott a családból, és halála után is megbotránkoztatja a népet: senkire nem hagy semmit, mindent feltételekhez köt, és végrendeletében mindenkit jól ki is oszt. Kivéve az unokáját, Jasont, aki azonban látszólag semmiben sem különbözik a pénzben fürdő, kapzsi, kiállhatatlan család többi tagjától. Meg is lepődik, mikor megtudja, hogy nagyapja rá mégis hagyott valamit, egy ajándékot – persze nem „ingyen”: meg kell tennie pár dolgot, hogy megkapja az örökségét, ami feltehetőleg nem kevés, és ha menet közben abbahagyja a dolgot, a végén nem kap semmit. Végig kell hát csinálnia, bármiről szól is a titokzatos alku, ha meg akarja kapni a pénzét. Barátnője kevés rábeszélése után elfogadja az ajánlatot. Az első dolga, hogy elutazzon Texasba, de már az odaút is katasztrofális, ugyanis a turistaosztályon kell utaznia. Hát nem felháborító? Aztán ott meg munkára fogják. Elképesztő. De azt mondják, hogy ha megcsinálja, amit meg kell, megkapja az ajándékát, tehát a fogát szívva, savanyú képpel, de elvégzi a dolgát. És üres kézzel hazaküldik. Otthon azonban nagyapja barátjától, akire Red az örökösödési dolgok elrendezését hagyta, megtudja, hogy megkapta ő az ajándékot, csak az nem kézzel fogható: a munka megbecsülésének ajándékát. A srác ezen persze felkapja a vizet, de hamar kiderül, hogy tényleg több van benne, mint a rokonaiban. Hetek, hónapok alatt nem csak azt tanulja meg, hogyan becsülje meg más és saját munkáját, de megismerkedik az élet valódi értékeivel, a küzdelemmel, az igaz barátsággal és szerelemmel, valamint a nehezen gyógyuló sebek fájdalmával is, a végén pedig rádöbben, hogy sokkal többet kapott a nagyapjától, mint egy tíz számjegyű csekket.
Összességében egyetlen egy gond van a filmmel: a két órás játékidő ellenére is nagyon-nagyon rövid. Ebből sorozatot kellett volna csinálni, vagy bátrabbnak lenni, és még hosszabbra csinálni. Így is rengeteg olyan jelenet volt, ahol az ember szíve összeszorult; jól átjöttek a lassan kialakuló, törékeny kapcsolatok, és a drámai téma ellenére humor is akadt bőven, de nem volt elég idő a sztori vonalára. Több hónapnyi időt próbáltak meg beletömöríteni 117 percbe úgy, hogy nagyon fontos cselekményrészletek elvesztek a semmiben. Huss – átsiklottunk rajtuk, ami nagy kár.
Viszont aminek én személy szerint örültem, hogy egyetlen Brad Pitt-kalibrű szupersztár sem szerepel benne, amitől olyan lett az egész, mintha tényleg kiragadták volna az amerikai felsőosztály egy kis szeletét, és felboncolták volna. A főszereplő srácot (Drew Fuller névre hallgat) ugyan ismerhetjük több helyről, leginkább a Bűbájos Boszorkákból, zenei klippekből és a Katonafeleségekből, de nem számít A-kategóriás színészóriásnak, amit én itt és most egy rossz ügynöknek tulajdonítok, esetleg saját butaságának, amiért nem foglalkozik többet a karrierjével, mert ebben a filmben minden percben nyomon követhető rajta, hogy fejlődik a karaktere. Először azt hittem, szar színész, és kész, (már bocsánat a kifejezésért) ezért olyan Jason, amilyen. De a végére egészen más emberré vált, egészen más karakterré, ebből pedig – számomra – egyértelmű, hogy a színész vagy nagyon jó, vagy nagyon szerencsés, amiért valamiért, véletlenül így megváltozott a film alatt az elviselhetetlen, jellegtelen, flegma pasasból a figyelmes, elszánt férfivá. Ma megnéztem egy másik filmjét is, és az előbbi az igaz. Jó színész. Pluszban nem véletlen, hogy klippekben is mutogatják: nem tudom, jó szót használok-e azzal, hogy azt mondom, jóképű, de hogy van benne valami, amitől megbámulod, az is biztos. Nem is jóképű… ez már inkább a szép kategória.
A film másik főszereplője egy kislány, Abigail Breslin, aki viszont Drewval ellentétben nem szép, viszont már most szupersztár, nem is véletlenül. Itt is bűbájos volt, nagyszájú, talpraesett, és tragikus sorsú lány, akiért az egész film alatt izgulhatunk, és akinek a karaktere katalizátor-hatással van Jasonre. A két színész közt egyébként megvolt a kémia, és ezt ne értse félre senki. Egyszerűen édesek voltak együtt, és látszott, hogy tényleg jól elvannak.
De persze, mint mondtam, az előzetes mellett (az alapján meg nem néztem volna) a film sem tökéletes, és ezt még a magamfajta hozzá nem értő is észreveszi. Sok a pontatlan vágás, kimaradnak pillanatok, kissé amatőr hatást keltve ezzel. Mert még ha úgy lettek volna ezek a helyzetek megszerkesztve, hogy úgy tűnjön, direkt és hatásos, azt mondanám, rendben, de nem. Ezek inkább a felületességre, és nem művészi vénára utalnak. Mindemellett viszont tényleg könnyen élvezhető, nyugis, mégis tanulságos és sajnos elég életszagú filmről van itt szó, a dúsgazdag család ellenére is. Minden szereplőnek megvan a maga gyenge pontja, még az apró kislánynak és a pénzes rokonoknak is. Az élet már csak ilyen, senki sem tökéletes.
A történet, tehát ha nem is izgalmas különösebben, de leköti az embert, és egy kicsit talán tanít is, de nem erőszakosan, vagy különösebben szájbarágósan. Aki nem akarja, az nem érti a konzekvenciát, amit a poszteren is megtalálunk: „life is how you live it not how you spend it” azaz az életet élni, nem eltölteni kell, nem üres idő, amit csak úgy el kell ütni valamivel. Ezt az időt meg kell tölteni azzal, amivel csak tudod. Jensen megtanulta ezt, de sokkal többen vagyunk, akiket emlékeztetni kellene erre több ilyen filmmel, mint azt hinnénk.
Ó, és még egy jó pont: több kellemes zene mellett ez. Passzolt.

The Ultimate Gift [2007]
12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Játékidő: 117 perc
IMDb: 7,2 [6 634 szavazat alapján]
Színészek: Drew Fuller, Abigail Breslin, James Garner, Ali Hillis, Bill Cobbs, Lee Meriwether
Trailer

Bestia az 51-esből VS kölykök a kisvárosból [Super 8]

Hát aztamindenit, és hű és ha. Mikor láttam az első előzetest, arra gondoltam, hogy hűű, valami jó kis szörnyes film, ami jóóó látványos, erre kaptam egy tökéletesen összerakott, egy percig sem unalmas, édes kis karakterekkel megtömött, félelmetes szörnnyel fűszerezett filmet. A legelső spot teljesen beizzított, és szerencsére most nem az történt, hogy feleolyan jó lett a film, mint a reklámja. A Super 8 szerény véleményem szerint az év eddigi legjobb mozis élménye. Igen, túlszárnyalja az X-Ment, a Thort, és bármelyik másik filmet, még akkor is, ha egyetlen helyes pasi vagy jó csaj sem szerepel benne, nincsenek világmegváltó hősök, mélyreható kérdéseket boncolgató feltevések, csak egy csapat kis tinédzser, egy szürke ohio-i kisváros, és egy rejtélyes szörnyeteg.
A történet röviden: a tizenéves Joe-nak és barátainak hobbija a filmkészítés. Éppen egy zombis projecten dolgoznak, és úgy döntenek, éjszaka forgatják le az egyik jelenetet, az állomás mellett. El is kezdik a dolgot, érkezik a vonat is, minden klappol, egészen addig, amíg a vonat ki nem siklik, a kocsik egymásra nem torlódnak, fel nem robbannak, és darabjaikra nem hullanak körülöttük. Nem tudják, mi történik, de egy figyelmeztetést követően inkább gyorsan lelépnek, mielőtt nagyon beleártanák magukat, és ezt nagyon jól is teszik. A szerelvény ugyanis az Amerikai Légierő tulajdonát képezi. A szerencsétlenséget követően rejtélyes eltűnések, áramkimaradások jellemzik a városkát, rövid időn belül minden kutya elszökik, a mikróknak, rengeteg kocsi motorjának és minden villanyvezetéknek nyoma vész, a hadsereg pedig továbbra is titkolózik. Nem tudják, hogy a gyerekek kamerája felvette az említett balesetet, és hogy mind a hat srác tanúja volt a félelmetes lény kiszabadulásának, ami a környékbeli furcsa eseményekért felelős. Mikor egyiküket elrabolja a titokzatos szörny, a légierő pedig evakuálja a települést, nem tétováznak, és önállósítják magukat: visszaszöknek a városba, és megmentik a barátjukat, kerül, amibe kerül. Persze csak ha még nem késő...
A történet maga nem túl bonyolult, viszont izgalmas, és a "ki tudja?" hangulat végig uralkodik. Mert hogy ugyebár a vonat, ami felrobban-borul-perdül-fordul, az abból a titkos körzetből jön, ahol elviekben az amcsik ufo-kat dugdosnak, szóval az, hogy a titokzatos szökevény, aminek nyolc lábszerű izéje van, és nagyon rusnya feje, lehet, hogy tényleg létezik. Vagy nem. A film viszont kifejezetten félelmetes lesz ettől a bestiától, plusz attól, hogy J.J. Abrams annyira mesterien rejti el az ember elől sokáig, hogy a közepe táján kezdtem azt hinni, hogy nem is fogom megtudni, mi ez a cucc, hogy élőlény-e egyáltalán, esetleg valami gép, vagy csak egy lila ködfelhő... Persze megtudtam, és váó, hát szerintem elég rusnyára sikerült szerencsétlen. A jó értelemben véve rusnyára, annyira groteszk lett, hogy csak néztem, hogy most biztos, hogy jó dolgot bámulok, EZ az, ami kiszabadult? Szerencsére nem csak, hogy látjuk a "szörnyet" (amiről kiderül, hogy csak egy honvágytól szenvedő, érzékeny lelkű behemót, aki azért szeret emberlábakat rágcsálni vacsora gyanánt, megbántottságát gyógyítván a gusztustalan nasival), de még azt is megtudjuk, hogy kerül az ohio-i városba, és miért mennek bele szándékosan kocsival az idegent szállító tehervonatba.
Ami a legjobban tetszett a filmben, az viszont korántsem a pókszabású ufo - ami egyébként kísértetiesen emlékeztetett a rendező haverja által rendezett Cloverfield című, szintén szörnyes film főszereplő gyilkos rondaságára - , hanem a főszereplő gyerekek. Olvastam sokat a filmről, még írtam is, de nem gondoltam volna, hogy ennyire jó kis színészpalántákat össze tudnak válogatni. Iszonyú jól játszottak, és még a magyarhangokkal sem volt gondom. Annyira hitelesek voltak, hogy volt pillanat, mikor majdnem megríkattam az eseményeket, de legtöbbször prüszkölve nevettem fel a szövegeiken, mivel teljesen életszerű dumáik voltak. Tökéletes összhang volt köztük, és a felnőtt színészekkel sem döcögött a dolog. Sokszor látom, hogy szülő-gyerek kapcsolatot elbagatellizálnak, itt viszont hihető volt a megözvegyült, tanácstalan apa és fia közti konfliktus, majd természetesen a Nagy Békülés, és a többieknek sem volt szürreális az alakítása, mikor mondjuk katonák körül sürögtek-forogtak. Nagyon jó kis gárdát sikerült összehozni.
Most gondolkozom, gondolkozom, hogy miért is merem állítani, hogy ez volt eddig idén a legjobb moziélmény (és nem film! csak élmény), de nem nagyon tudom ezt megmagyarázni. Az alkotók azt ígérték, hogy egyszerre lesz nosztalgikus, és teljesen új. Teljesítették az ígéretüket, az idő nagy részében mosolyogtam a bicajos bandázásokon, a baráti csipkelődéseken, merengtem, hogy nem túlozták-e el a gyerekek reakcióit, nem lettek-e túl heroikusak a végére, és dehogynem, egy cseppet igen, de talán ez volt a filmben az, amitől egy ilyen sci-fi igazán nézhető. Az aranyos, szerethető karakterektől, az izgalmas, egy pillanatig sem unalmas cselekménytől, és a klisé- de szinte szabályszerű, rózsaszín befejezéstől. Kicsit olyan, mint az E.T. modernebb, véresebb, ijesztőbb kiadása. Még az idegen kommunikációja, és a végén a gyerekekhez való hozzáállása is meglepően hasonló volt az öreg, ráncos, de kedvesebb ufoéhoz, bár E.T. minden bizonnyal nem rejtegetett hullákat a föld alatti bunkerében.
J.J. Abrams és Steven Spielberg keze nyoma egyértelműen meglátszik a Super 8-on (amit valamiért nem tudok szuper nyolcnak mondani, és a jegyet is szuper eight-ként kértem automatikusan XD), együtt tényleg sikerült megalkotniuk egy mozit, amit kicsi és nagy is élvez. Nagyon pici gyerekeket mondjuk ne vigyen rá senki, nem véletlenül tizenhatos karikával van ám ellátva, és akinek olyan érzékeny a hallása, mint nekem, az füldugóval is készüljön. Egyszer muszáj volt befognom a fülem, annyira hangos volt a jelenet, ami nem baj igazából. Ez inkább újabb pozitívum, és érv a film mellett: semmit sem apróztak el, a hangokat sem. Utóbbi meglátásomat úgy láttam, más is osztja, de ez nem mindenkinek jelent egyértelműen jót. Hát én azt mondom, a látvány nem volt túladagolva, néhol hihetetlenül durva dolgok történtek, amikre nem számítottam, de alapjában véve nem tömték meg túlzottan a fejem robbantgatásokkal, véleményem szerint megvolt az egyensúly a vizuális és tartalmi részek közt.
Összefoglalva tehát ez az a film, amit bárkinek ajánlok. A legfiatalabbaknak a szereplők miatt, korombelieknek a látvány, a szövegek és a légkör miatt, a nálunk valamivel idősebbek pedig átadhatják magukat a teljes nosztalgiának, elvégre a film a hetvenes években játszódik, hitelesen adva vissza az adott időszak hangulatát. Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de most, pár órával a film után ez bizony nekem 10/10. Sci-fi, akció, dráma, humor... Minden van, ami egy jó nyári mozihoz kell. Így kell ezt csinálni.

Super 8 [2011]
16 éven aluliak számára nem ajánlott
Játékidő: 108 perc
IMDb: 8,0 [11 210 szavazat alapján]

Színészek: Joel Courtney, Ryan Lee, Zach Mills, Riley Griffiths, Gabriel Basso, Elle Fanning, Kyle Chandler, Ron Eldard

Trailer

A legenda nem is fontos [A kilencedik légió]

Nem vagyok oda a háborús filmekért... Sosem értettem a háborúk lényegét, főleg a rengeteg emberáldozatot, amit minden ország önként bedob a közösbe. Lehet, hogy ez valami természetes kiválasztódás, mármint mindenkiben megvan, hogy ha nem halnának meg időnként jóóóó sokan, akkor bajok lennének itt, vagy én nem tudom. Minden esetre az biztos, hogy szemét dolog, én legalábbis így gondolom, és tartom is magam ehhez. Éppen ezért nem szoktam szeretni a tömény háborúról szóló filmeket, mivel engem nem köt le, ha már háború, akkor szóljon azokról, akik megvívják, és így esett (és esik még mindig), hogy kedvenc filmjeim közé tartozik például a Vágy és vezeklés, aminek a központjában áll a katona és szerelme, vagy a Gladiátor, ami ugyan nem egy nemzet harcáról szól, hanem értelemmel bíró célért küzd a hős. A most kivesézendő filmhez utóbbi áll közelebb. Egyszer már akartam írni róla, de valamiért elmaradt, most pedig eljutottam ide, mivel X-Men: First Class - Magneto - Michael Fassbender, aki ennek a filmnek is a főszereplője. Tudtam én, hogy láttam már ezt a cápavigyort máshol is, nem csak a Becstelen Brigantikban... De miért felejtettem el, hogy ebben? Ez egy jó film! Habár igaz, nem olyan, amire az ember évtizedek múlva is emlékszik, de egyszer-kétszer simán meg lehet nézni.
A történet röviden: időszámításunk kezdete után nem sokkal a rómaiak még mindig a brit szigetvilágot ostromolták, mert természetesen nem volt nekik elég egész Európa, sőt, gyakorlatilag a fél világ, nem, nekik a nagy sziget északi csücskére is fájt a foga. A rettentő időjárást a katonák zöme ki nem állhatta, akárcsak a bennszülött pikteket, akiknek megvolt a magukhoz való eszük, és fűtötte őket a gyűlölet is rendesen. Na persze, ki ne utálná az fennhéjázó megszállókat, és támadna rájuk minden egyes adandó alkalommal? Hát senki. Quintus Dias, az egyik római csapat katonája tanúja lesz, és egyetlen túlélője egy pikt támadásnak, majd csodával határos módon túléli a szökést fogvatartóitól, és egyenesen a kilencedik légió karjaiba rohan. Szó szerint. A légió azonban parancsot kapott, hogy megkeressék, és megküzdjenek a piktek vezetőjével, Quintus Dias pedig nem is akar mást tenni, mint jó katonaként visszatérni oda, ahol megkínozták, és harcolni. A légió saját nyomkövetője, Etain azonban árulónak bizonyul (mit is vártunk egy pikttől, aki ráadásul NŐ?), és a piktek kis híján mindenkit lemészárolnak. A maroknyi túlélő közt Quintus Dias is ott van, a légió vezetőjét azonban elhurcolják. A megmaradt katonák úgy döntenek, megpróbálják kiszabadítani, elvégre a becsület ezt diktálja. Majdnem sikerül nekik az akció, de végül kudarcot vallanak, ráadásul egyikük óriási hibát vét: megöli a pikt uralkodó fiát. Ezzel a piktek első számú célpontjává válnak, nyomukba Etaint küldik, aki állítólag sosem vall kudarcot, hihetetlen bosszúszomjának és csalhatatlan ösztöneinek köszönhetően. Quintus Diasnak és társainak el kell érniük a délebbre húzódott római helyőrséget, ha életben akarnak maradni, mielőtt a könyörtelen és néma Etain rájuk talál.
A film, ha úgy vesszük, a legendásnak mondható kilencedik légióról is mesél, de nem túl sokat. Sokkal több benne a hangsúly a megmaradt férfiakon, különösen Quintus Diason, akiről nem sokat tudunk meg, de éppen eleget, hogy megértsük. Gladiátor fia, jó katona, hűséges a hazájához, de nem esztelenül veti alá magát az ország akaratának, ezért képes túlélni, és segíteni másnak is a túlélésben, akkor is, ha utóbbi nehezebbnek tűnik, mint a saját élete megóvása. Nem fél megbízni a társaiban, és nincs benne egy cseppnyi arrogancia sem, a kapcsolata mindenkivel jó, társai megbíznak benne. Jól is teszik. Quintus Dias tényleg mindent megtett, de Etain elől valóban nincs menekvés. Nincs, mert Etain vérszomja évekkel a történet előtti időkre nyúlik vissza. A lányt római katonák erőszakolták meg, majd vágták ki a nyelvét, hogy senkit se ócsárolhasson. Így máris kevésbé lehet utálni a tökéletes vadászt, nem? Ó, és nézzünk oda - egy újabb szörny, amit a háború alkotott.
A filmben a tájakon kívül (gyönyörű, hideg, rideg vidék) a történet is tetszett, pedig aztán nem nagy sztori. Semmi eget rengető nincs benne, de a háború sokak számára értelmetlen voltát is hangsúlyozzák, főleg a végén. Ezt mondjuk könnyebb egy emberen keresztül megmutatni, mint egy egész sereg segítségével. Nem szájbarágós, mint a Pearl Harbor esetén, nem is romantikus, mint a Vágy és Vezeklésben, hanem egyszerű. A háború szívás, nincsenek jó döntések, és nincs annál elkeserítőbb, fájdalmasabb és dühítőbb, ha kiderül, hogy a semmiért veszítetted el a barátaid, akiknek családja, múltja, jövője volt. Michael Fassbender a főszereplő karaktert úgy formálta, hogy már az elejétől szimpatikus, és végig figyeled, hogy mi lesz vele, milyen döntések hatnak ki rá, és milyeneket hoz ő maga. A végére azért izgultam, hogy ne csalódjak benne, mint karakterben, aminek az okát nem tudom megmagyarázni. Szerencsére nem is kellett.
Egyébként a filmet nem a színészek és nem is a sztorija miatt néztem meg először, hanem mert egy nagyon durva, véres filmnek volt beharangozva. Ez így is van. Borzalmasan sok benne a vér, a vagdalkozás, az ordítozás, vannak benne érdekes megmozdulások, a szó nem éppen pozitív értelmében. A felfokozott érzelmi állapotban lévő emberek élvezni fogják, de akinek érzékeny a gyomra, az ne vacsoraidőre ütemezze be... Fejek, karok repkednek, ömlenek a testnedvek, szóval van itt minden, mi abszolút nem szem-szájnak ingere. Én bírom az ilyen filmeket, legtöbbször zombi fejtépések alkalmával látni ennyi vért, meg ilyen Fűrész-típusú horroroknál, történelmi-szerű mozinál nem várna az ember ennyi vért. Ez már azért szürreális, szerintem. De attól még szórakoztató. (NEM vagyok pszichopata.)
Igazából ez egy meglepően jó film, nincs benne semmi különös, de pár percig azért elgondolkozol utána, hogy na igen. Már megint a hódítgatások, a háborúskodás... de minek?! Hogy étlen-szomjan, minden nap a farkasoktól, fejvadászoktól és fagyhaláltól rettegve aludj el, és azért imádkozz, hogy átadhasd az üzenetet egy elhízott katonai vezetőnek, aki még csak nem is látott kardot évek óta? És hogy aztán hátba veregessenek, hogy ügyes vagy, de ez a szitu nekünk ciki, inkább leölünk téged is? Taktikázás, az emberi életek megbecsülésének teljes hiánya, ez a háború, és a háborúban nincsenek nyertesek. A Kilencedik légió ezt meséli el egy emberen keresztül, hitelesen, egyszerűen, érthetően, még akkor is, ha ezzel a filmmel nem ez volt az elsődleges cél. Úgy látszik, néha véletlenül is beletrafálhatnak Hollywoodban.

A kilencedik légió - Centurion [2009]
16 éven aluliak számára nem ajánlott
Játékidő: 97 perc
IMDb: 6,4 [20 260 szavazat alapján]
Színészek: Michael Fassbender, Olga Kurylenko, Dominic West, David Morrissey, JJ Feild, Imogen Poots, Liam Cunningham
Trailer