És az ember megteremté az embert... [A sziget]

Ugyan Hans Zimmer és Harry Gregson-Williams a kedvenc mai filmzeneszerzőim, mellettük foglal helyet a dobogóm legfelső fokán Steve Jablonsky is. Ő az az ember, akinek a zenéje miatt néztem meg két Micheal Bay-filmet, és egyikben sem csalódtam. A rendező valamiért szereti Steve-et alkalmazni, és nem is véletlenül. Jablonsky olyan mértékben hat az emberre, pontosabban a zenéje, hogy akarva-akaratlanul ráhangolódunk, és akkor persze meg is akarjuk nézni a művet, aminek az aláfestését adja. Az egyik ilyen film a Transformers volt (szigorúan az első rész), ami még olyan embereknek is tetszik az ismerősi körömből, akik utálják a robotokat, nem szeretik az akció filmeket, szóval teljesen antieksönök, mégis Bay-nek sikerült elkápráztatnia a nézőket. Ebben pedig biztosan segített a filmzene is. A másik ilyen film, amivel ebben a pillanatban végeztem, a Sziget című sci-fi szerű, utópikus akciófilm. És imádtam.

A zene miatt néztem meg, hogy őszinte legyek, de maga a történet is lenyűgöző és borzalmas egyszerre.
A történet röviden: a nem túl távoli jövőben (2019-et írunk) megismerkedünk a film főhősével, Lincoln 6-Echo-val, aki egy olyan helyen él, ahol a megmaradt, egy titokzatos fertőzést túlélt többi ember is. Minden katonás rendben zajlik, ésszerű szabályok határozzák meg a mindennapokat, ha unalmas is az élet, de biztonságos. Nincsenek miértek, hogyanok, nincsenek kérdések. Itt él Jordan is, aki szintén egy számmal és kóddal van ellátva (2-delta), akárcsak mindenki más. Ő Lincoln legjobb barátja. Az élet viszont dögunalmas, eltekintve egyetlen izgalmas dologtól, ami végülis az egész létezés és munka értelme: minden héten kisorsolnak valakit, aki ott hagyhatja a helyet, és beköltözhet az utolsó, Földön megmaradt fertőzésmentes helyre, a paradicsomi Szigetre. Lincoln azonban minden nappal egyre kíváncsibb lesz, és ebből lesz majd a bonyodalom.
Egy egyszerű bogár ébreszti rá arra, hogy még mindig van "odakinn" élet, a krómozott, patyolat tiszta épületen kívül, és elindul, hogy kiderítse, igaza van-e. És természetesen igaza van.
A dolog ugyanis nem olyan egyszerű, mint hitte. A szeme láttára ölik meg két társát, akiket anno kisorsoltak az álomutazásra. Ekkor döbben rá, hogy végig hazudtak nekik, és mivel Jordant épp aznap sorsolták ki a kiruccanásra, ezért gyakorlatilag elrabolja szegény lányt, aki eleinte alig akarja elhinni a történteket. Ahogy menekülnek, akad egy segítségük, Mac, aki ott dolgozott, ahol ők éltek, és aki felvilágosítja Lincolnt és Jordant: ők nem mások, mint két dúsgazdag, beteg ember klónjai, akiket 5 millió dollárért rendeltek szervpótlékként. Ráébrednek, hogy az emlékeik is csak implantátumok, az életük nem más, mint előre lejegyzett, primitív történet, amivel a kíváncsiságukat akarták elnyomni, az érzéseiket elfojtani. Mac viszont segít nekik tovább menekülni a cég vezetője, és a rájuk uszított fejvadászok elől. Hiszen ha a világ, a szponzorok, akik rendelték a klónokat, megtudják, hogy az "életbiztosításuk" érez és éli az életét, visszamondanak minden megrendelést, vagy ha ezt nem is, de botrány lesz belőle, nem is kicsi.
Így aztán hőseink futnak, bajba keverednek, megmenekülnek, de a kaland nem fejeződik be ott, hogy helyet cserélnek a szponzorukkal esetleg kiiktatják azt(ez is okosan lesz megoldva), ugyanis a cég, látva a kitörést úgy dönt, minden "sorozatot", amiben kívncsiság éledt, újragyárt. Értsd: a régieket kiiktatja, és újakat csinál. Lincoln és Jordan veszélyes tervük és tudatlanságuk ellenére megkísérlik a lehetetlent: ki akarják szabadítani a többi klónt, és a világ tudtára adni, hogy mi is a helyzet.
Közben olyan szövetségeseket találnak, akik elől menekültek, és olyanok állnak majd az útjukba, akikben megbíztak.
Mondhatnám, hogy a film ledöbbentett, de nem így van. Manapság sokat gondolkoznak, hogyan lehetne klónozni az embert. Én már régen is ellene voltam a dolognak, A Sziget után pedig szerintem sokan egyetértenek majd. Talán.
Nekem nagyon tetszett annak ellenére, hogy egyrészt a főszereplő nőt nagyon nem szeretem, és maga a történet sem tűnt eredetinek, mivel hasonlított az Equilibrium című Christian Bale-es akciófilmre, csak ez kicsit több érzelmet vitt a történetbe, és több szereplőn volt hangsúly. Különben a színészek nagyon jól játszottak, a főszereplők remekek voltak, és a mellékszereplők is remekül hozták a rájuk szabott karaktereket. Itt van például a Halálsoron melákja is, akinek a szerepe is emlékeztet a Stephen King féle sorsra.
Erkölcsi kérdések? Hát azok mindig felmerülnek, de az biztos, hogy bár csak kétszer jön elő a film során a mondat, tényleg ez hajtja a történetet: az ember bármire képes a túlélésért. Most azt hihetnénk, hogy ez a "gonoszok" szájából hangzik el, de nem. Nem csak. És akkor felmerül bennünk (bennem legalábbis), hogy akkor most ez baj? Mármint hogy a túlélésre játszunk.

Kétségek és gondolatok - ezek ébrednek az emberben, mikor megnézi a filmet. Vagyis hát szerintem, mert meglehet, hogy sokan elalszanak rajta, mivel nem egy rövid mű a maga 136 percével.

A film amúgy is tele van olyan kifejezésekkel, szavakkal, amik kellemesen aláfestik az egészet, kicsit megmozgatják az agyat, adnak egy olyan Jéééééé! - érzést a nézőnek, előre utalnak. Pl a latin renovatio szó.

A látvány (köhöm, Michael Bay) szintén remek, pörgős, ugyan néhol nem látni szinte semmit, de a lendület miatt gyakran nem is akarunk. Van pár undi pillanat (szenzorok a szemgolyó alá, a klónok kifejlődése...), de gyönyörű képek is fellelhetőek, a kamera gyakran jár körbe, és az egész látóteret látjuk. Vannak lassított jelenetek, ezek is hatásosak, nem nyálasak. Az ember ahogy nézi a filmet, teljesen bele tudja élni magát a helyzetbe, és hát... nem lenne kellemes.

És ezen érzések közepette ott szól a zseniális Steve Jablonsky zenéje, akit egyszerűen nem tudok megunni. Annyira tökéletesre csinálta a zenét, hogy ha a történetre nem is figyelünk, a zene is eléggé meghat vagy felpörget, főleg a végén, természetesen. Borsódzik az ember háta...

Itt egy track, amit szívesen használnak fel trailerekben, de vigyázat! A link az utolsó jelenet, ahol a legjobb szám szól, szóval spoiler! Ha hallgatja az ember, egyből rájön miért. Mert egyszerűen csodálatos, elgondolkoztató, hat az emberre, és kedvet kapunk megnézni azt, amiben szól.

Jablonsky. Megcsináltad! :D
Ja és a film... Hát az is csodálatos. ^^

A sziget - The island [2005]
16 éven aluliak számára nem ajánlott
IMDB értékelés: 6,9 [79 456 szavazat alapján]
Színészek: Ewan MyGregor, Scarlette Johanson, Djimon Hounsou, Sean Bean, Steve Buscemi
Trailer

Üdv a földönkívüliek gettójában [District 9]

Kicsit nehéz szavakat találnom a film után, és ez nem hinném, hogy múló hatása volna a District 9-nak. Mi sem bizonyítja jobban, hogy értékes, hogy az iMDb-n már most, minden idők 72-edik legtöbbet megnézett és legjobbra értékelt filmje. Igaz, Amerikában és több másik helyen is augusztus közepén volt a premierje, és hozzánk csak most ért el (elég gyatra felirattal sajnos), de megérte kivárni és moziban megnézni. Nem mondhatom, hogy csodálatos élmény volt megnézni: inkább durván megrázó, de épp ezért valóban megérte. Az emberi faj orra alá dörgöli azt, ami igaz: nem vagyunk képesek kompromisszumot kötni, önzőek vagyunk, nem vagyunk kíváncsiak másra és felsőbbrendűnek hisszük magunkat. De remény mindig akad, és hála az égnek azért némi pozitív felhangja is van a filmnek. De igen-igen kevés...
A történet röviden: huszonakárhány éve a Földre tévedt egy földönkívüli űrhajó, és megrekedt nálunk. Az amcsi filmektől eltérően azonban nem New York vagy Párizs felett cövekelt le, hanem Dél-Afrikában, Johannesburg felett. Egy ideig csak lebegett. Semmi kommunikáció, semmi megnyilvánulás, így az emberek kíváncsiságuktól hajtva bementek, és amit találtak, nem volt kifejezetten szép. Egy millió, körülbelül két méteres, kicsit rovaszerű, alultáplált lényt találtak odafenn a hidegben, szörnyű körülmények között. Kiderült, hogy a hajójuk meghibásodott, és nem tudják elhagyni a Földet, lemenni pedig nemvolt bátorságuk. Megesett hát az afrikaiak szíve, és lehozták őket a felszínre. Kialakítottak nekik egy helyet, ahol ellehettek és nem kellet az emberekkel foglalkozniuk, ahogy nekünk sem velük. Egy ideig békében megvoltak. De ahogy az lenni szokott, a harmónia felborult. Az idegenek, akiket kinézetük miatt rákoknak kezdek el "becézni" , enyhén szólva is különböztek tőlünk viselkedésileg. Kedvenc szórakozásaik közé tartozott az autók felrobbantása, a szeméttúrás és ilyesmik, ezt pedig a jónép nem nézte jó szemmel, érthető módon. Az emberek lázadozni kezdtek, dühösek voltak rájuk, számon kérték a vezetőktől a pénzt, amit az űrlények ellátására fordítottak. Háborús hangulat uralkodott, a körzetekben élősködő emberek, dílerek, csalók, akik kihasználták az űrlényeket, állandóan szinten tartották a feszültséget. Eközben természetesen a világ az űrlények fegyvereit kezdte el vizsgálni. Rájöttek, hogy azok nem működnek, mert biológiai kioldójuk van, és csak az űrlények által lehet őket vezérelni.
Eközben egy MNU nevű szervezet, ami az űrlények ellátásáért, megzabolázásáért, gondozásáért felelt, kialakított Johannesburgtól 200 kilométerre egy nagyobb tábort az idegeneknek, ahol nem zavarják egymást az emberekkel. Ám ahhoz, hogy a rákokat elvihessék a jelenlegi körzeteikből, alá kellett iratniuk, pontosabban "kapartatniuk" velük egy beleegyező nyilatkozatot, miszerint benne vannak a költözésben. A több,mint egy millió lény felkutatása közben figyelemmel kísérhetjük életmódjukat, viselkedésüket, és szép lassan megérthetjük őket. Ezt segíti egy Christopher névre keresztelt rák, annak fia és barátjának megmutatása, akik épp valami kis kütyün dolgoznak. Ez a kütyü, mint később kiderül, arra jó, hogy feljuttassa őket az anyahajóra, és beindítsa azt. Wikus azonban, az MNU frissen kinevezett vezetője véletlenül magára fúj az anyagból, ezzel pedig önnön sorsát pecsételi meg: az anyagtól ugyanis néhány nap alatt lezajló folyamat indul be, aminek a végén W átalakul rákká. Ezt látva a kormány lehetőségek egész tárházát véli felfedezni Wikusban, mivel a DNS-e már átalakulóban, így használni tudja a szuperszónikus fegyvereket is. A hajtóvadászat tehát W-ért azonnal megindul,a ki csupán Chris segítségére számíthat.
Amit eddig elmondtam, az a film körülbelül egynegyedét foglalja magába időben, a maradék 80 perc W kálváriáját és Christpher elkeseredett küzdelmét a hazajutásért mutatja be. Eközben a film készítői görbe tükröt mutatnak az emberi jellemről, többféle személyiséget ismerhetünk meg, és mivel tényleg jó (és ismeretlen) színészeket alkalmaztak, így a történetet is könnyebben elfogadjuk és közelibbnek érezzük, mint ha mondjuk Tom Cruise vagy Salma Hayek parádézna a vásznon. Egészen hétköznapi emberek, hősmentes érzületű karakterek jelennek meg előttünk, és a végén már arra gondolunk: tényleg ez az ember? És aztán keserűen válaszolunk: sajnos igen.
Vannak kifejezetten megható jelenetek, de inkább brutálisak és megrázóak. A filmnek volt egy olyan pontja, mikor azt hittem átcsap a tipikus hálivúdi nyálba, amit könnyen ki lehet számítani, és így oda a meglepő végkifejlet. Konkrétan akkor volt egy ilyesféle sejtésem, mikor a Chrisopher névre hallgató "rák" és a főszereplő összetalálkoztak. Én azt hittem, Christipher szintén egy valahogy megfertőződött ember, és mindezt csak azért gondoltam, mert intelligens volt és szerette a gyerekét... Elég szörnyű, nem?
A film a dokumentumfilm-szerű jellege, a kézikamerás módszerrel felvett jelenetek miatt is hatásos. Ez a felvétel típus manapság leginkább az ijesztegetős horrorok és thrillerek világában használatos, lásd Ideglelés, Cloverfield vagy a friss Karantén című zombis vérengzés. A District 9 viszont nem horror és nem is igazán thriller, de én egy átlagos sci-finek sem mondanám. A tizennyolcas karikás minősítés az elején értelmetlennek tűnt. Van benne pár ocsmány jelenet, ahol fejek robbannak szét, karok repkednek, emberek hányják össze magukat és a kamerát, de mivel egy egész szexjelenetet végignézhetünk vagy emberek kibelezését figyelhetjük meg tizenhatos besorolás alatt, nem is tudtam, mire számítsak. A végére érthetővé válik a tizennyolc, mert a filmet igenis meg kell érteni, és fel kell dolgozni. Nem pozitív, egyáltalán nem, és kissé elkeserítő. Gondolkozni kell rajta, és nem közben, ezért sok ember valószínűleg azt mondja majd, hogy "jaj ez is egy ufós baromság...". Pedig nem. Végig kell nézni, és ha valaki a film után is azt mondja, hogy a film baromság, és látott már jobb alienes filmet is,akkor az még nem fejlődött fel arra az értelmiségi és érzelmi szintre, amire a film hatni tud, és amiben már nyomot hagy.
És hogy mi az a pozitív konzekvencia, ami végül is levonható? Hát a természetesen az, amit sokszor elfelejtünk: hogy igenis képesek vagyunk megváltozni.
Csak olyannak ajánlom, aki nem lesz rosszul némi vértől, és bírja a gyomra, ha az embereket legcsúnyább arcukkal mutatják be.

Ízlések és pofonok, de nekem nagyon tetszett a film. Megérdemli a 10/10 pontot.

District9 [2009]
18 éven aluliak számára nem ajánlott
Játékidő: 112 perc
iMDb értékelés: 8,3 (135 079 szavazat alapján)

Színészek: Sharlto Copley,Jason Cope,Nathalie Boltt, Sylvaine Strike

Trailer

Muzsikus kalózok [Rockhajó]

Én szeretem a musicaleket, de csak azokat, amikben vannak jó zenék, amik szólnak valamiről, amik nem unalmasak. Ez a három kikötésem van, és ha mindegyiknek megfelel a cucc, akkor meg is nézem. A musicalek alapja a zene és a színészi játék valamint zenei előadás összhangja. A Rockhajó nem musical. Ettől függetlenül az alapjai ugyanezek, és a film szilárd alapokon nyugszik, biztosíthatok mindenkit.
Nem vagyok kifejezetten brit-párti, sem zenében, sem filmben, sem semmiben. Még az angolnyelvű angolt sem szeretem annyira hallgatni, mint mondjuk az amerikait. Ezt a filmet viszont nem bántam meg, hogy megnéztem, annak ellenére, hogy végig megy a susogó és finom angol akcentus, és még régi rock'n'rollal is elnyomják az ember agyát. Mindezek ellenére nagyon, tényleg nagyon jó a film, bár talán egyeseknek hosszú lesz.
A történet röviden: Nagy-Britanniában az 1960-as években alig-alig nyomták a népnek a rockot és popot, az emberek nagy bánatára. Néhányan azonban, ahogy az lenni szokott, kiszakadtak a kormány elnyomásából, és fittyet hányva a hivatalos adókra megalapították a saját csatornájukat. A Rockhajó a Rádió Rock nevű középhullámú csatorna történetét meséli el. A hajó tele van furábbnál furább figurákkal, változatosabbnál változatosabb bakelitekkel és tömve van élettel, valamint humorral. Így aztán aérthető, hogy az emberek odaáig vannak minden egyes DJ-ért, éjjel-nappal őket hallgatják, és imádják őket heves kis szívük minden dobbanásával. De minden csoda három napig - esetünkben kábé három évig - tart. Néhány elszántan prüd és konzervatív ember a kormányban, aztán lassacskán minden "fejes" arra az álláspontra jut, hogy a kalózrádiók, élükön a Rádió Rock-kal, csak terjesztik a züllést, hitvány életmódjukkal csak rossz útra térítik a fiatalságot. Ennek következtében kitör a háború a hajó és a kalózrádiók ellen törvényt hozó kormány közt. Hős kalózaink azonban nem adják fel. Életük árán is adják tovább a világnak amire szükségük van: a vidámságot, a híreket, a zenét és önmagukat. A végén pedig, feláldozzák, amilyük van, hogy másnak ne kelljen hiányt szenvednie belőle... Meglepő a végkifejlet. Hogy megnyerik-e a háborút a tenger lázadó ördögei? Hát mivel manapság csak Nagy-Britanniában
Mindezen események közepette tanúi lehetünk az élet apróbb "csodáinak", például, hogy hogy talál rá egy fiatal srác az apjára a tenger közepén. Tanulhatunk egyet s mást a nagybetűs Életről, a lojalitásról és természetesen a barátságról. Na meg persze a hatvanas évek rocklegendáiról...
Az angol filmek kedvelőinek nem lesznek ismeretlenek az akkori divat szerint nyírt színészek, de a hollywoodi Philip Seymur Hoffman is a főszereplők közt van, akit jó volt végre valami könnyedebb, kedvesebb szerepben is látni. Az egész film alatt nagyon jól éreztem magam. Remek karakterek, mindannyian annyira különbözőek, hogy egyszerűen elképesztő, hogy képesek voltak egy hajón élni évekig, csak hogy tehessék, amit tenniük kell, történetesen, hogy szórakoztassák a világot. Barátságok szövődnek, szerelmek születnek, csaták és háborúk dúlnak és közben szívszaggató vagy épp adrenalin pumpaként szolgáló zenék másznak a fülünkbe, és benne is ragadnak. Ezt mondom én, aki igazán nem vagyok egy rock'n'roll vagy brit-pop rajongó, igen.
Az egész film életszagú, ha fogalmazhatok így, ezért aztán egy percig sem lehet unatkozni rajta. Vidám hangvétele ellenére komoly dolgokról mesél, fordulatokban gazdag, és (számomra) felejthetetlen élményt nyújtó film a Rockhajó. Az egyik legemlékezetesebb zenés (mármint zenével foglalkozó) film, amit valaha láttam. Emlékeztet rá, hogy abban, amiben hiszünk és ami jó, azt nem szabad feladni, semmi áron, akkor sem, ha olyan akadályba ütközünk, ami hatalmasabb nálunk. Elég néhány hasonlóan elvetemült őrült, mint mi, és a siker így vagy úgy, de garantált. Mert, ahogy a Báró mondta volt: "Évek jönnek, évek mennek, politikusok b*sszák a rezet, hogy jobb legyen a világ, de szerte a világon fiatal férfiak és nők mindig fognak álmodni, és álmaikat dalba öntik. Ma semmi fontos nem hal meg, csak pár ronda pasi egy szaros hajón... Egyedül az a szomorú ebben, hogy a jövendő években annyi fantasztikus dal születik, amiket mi nem fogunk lejátszani. De higgyétek el, meg fogják írni őket, eladják őket és a csodájukra jár majd a világ!" Szóval bármi történjék, az élet mindig megy tovább, és ha ilyen kalózok uralják az élet vizeit, akkor nincs mit tenni, csatlakozni kell hozzájuk, és velük sodródni tovább. Ki tart velem? :)

Rockhajó - The Boat That Rocked [2009]
16 éven aluliak számára nem ajánlott
Játékidő: 130 perc
IMDB értékelés: 7,5 (21 248 szavazat alapján)

Színészek: Philip Seymour Hoffman, Bill Nighy, Kenneth Brannagh, Nick Frost, Chris O'Dowd, Tom Sturrigde, Rhys Ifans, Emma Thompson

Trailer

Héj Dzsó! [G.I. Joe]

Manapság a magyar mozik sajnos nem árasztanak el bennünket különösebben sok premierrel, de Amerikában sincs túl nagy filmdömping. Az utóbbi időben csupa kevésbé jó mozi került itthon a vásznakra (legalábbis szerintem), és azon kevesek egy kis része csalódás volt. Kevés film, de azok elég nagyok. Itt például a Terminátorra gondolok, ami egyik ismerten kedvenc színészem, Christian Bale, és egy másik, szintén remek színész, Sam Worthington fantasztikus játéka és a látványos robotok meg durrogtatás ellenére sem robbant akkorát, amekkorát vártuk (még úgy is, hogy bevallom, én nem láttam az egyik előző Terminátort sem), vagy a Transformers és a bukottak bosszúja, ami az egyik kedvenc filmem folytatásaként csak keserű könnyeket hozott az erőltetett és hosszú, kicsit kusza cselekményével és a gyermeteg poénjaival. Harry Potterről már meséltem ugye.
Azt hittem, csak az előítéleteim a hibásak, hiszen majd’ minden csalódást okozó filmnél voltak elvárásaim, „előéletem” vele, vagy hallgattam a köznép lelkesedését és átvettem. Aztán felmerült bennem pár ellenpélda, teszem azt az X-men kezdetek Farkasa a bizony még fura séróval is igencsak vonzó Hugh Jackmannel, mert hát láttam az előzőeket, és azok jók voltak, vagy a Star Trek (aminél szintén nem láttam egyetlen epizódot vagy filmet sem előtte), vagy a Nász-ajánlat másik kedvencemmel, Ryan Reynoldsal, és mégis ezeknél jöttem ki vigyorogva, azzal a bizonyos „movie-katarzissal” a teremből, ahogy egy barátommal szerintem találóan elneveztük. Tudjuk ugye, az a kis csiklandós érzés és a levakarhatatlan vigyor, meg az elégedettség, hogy igenis megérte az az ezres a két órát...
Hát a nyár eddigi legjobb filmes élménye számomra a G.I.Joe, méghozzá vitathatatlanul. Persze, messze még a nyár vége, de úgy érzem elnézve a premierek listáját, hogy maradni fog az első, de legalábbis dobogós.
A történet röviden: adott egy feltaláló, akinek a „nem is olyan távoli múltban” (potom 500 év) egyik őse, mint jó fegyverkereskedő, mindkét oldalnak, jónak-rossznak adott el árut. Ez a mi fegyverkereskedőnk, mármint a mostani, a M.A.R.S. Industries feje, egy „nanoatkák” nevezetű fegyvert dob piacra a Nato pénzéből. Ezek a kis lényecskék, amik igazándiból robotkaszerű akármik és szép zöldek, bármit felfalnak, tehát a porral tesznek egyenlővé, de amint küldik nekik azt a bizonyos jelet, leállnak. Tevékenységüket addig folytatják, míg ki nem kapcsolják őket, tehát akár egy nagyvárost is felzabálnak néhány óra alatt. Ehhez nem kell egyéb, mint egy kábé palacknyi kis csintalan atka, amit aktiválnak és kilőnek. Nohát, természetesen erre a szuperfegyverre másnak is fáj a foga, és miközben amcsi századosunk, Duke Hauser és barátja, Kioldó (igen, ilyen becenevekkel még találkozhatunk) épp elszállítanák valami biztonságos úton, persze megjelenik az ellenség, kilövik a két apacsot, három kísérő kocsit, amiknek mind-mind hatalmas tűzerejük van, csak hát a gonoszoknak még több ugye, és igyekeznek megszerezni a négy töltetet tartalmazó ládát. Mindehhez a hosszú és látványos akciójeleneten kívül finom humor is társul. Tehát jön a dögös gonosz nőci magassarkúban és szuperpisztollyal, de azért ne keseredjünk el, mert megjelenik hirtelen a semmiből pár feketébe öltözött ember, akik sitty-sutty kilövik, lekaszálják, felrobantják a rosszak embereit, de azért a magas nőcinek (a továbbiakban Báró nő) sikerül elmenekülnie. Közben kiderül, hogy a nő a mi Hauserünk volt csaja. Hm, de meglepő…
És ekkor derül fény az idegen hipercsapat kilétére: ők a G.I.Joe osztag, akik persze titkosan működnek, jelszavuk pedig a „ha mindenki csődöt mond, mi nem”, ami később néhol megbukni látszik, például mikor kilövi az ellenség az Eiffel-tornyot. Szerintem ott a torony határozottan csődöt mondott. Akció, humor, jó csajok jó pasik, repülők és kocsik, vagdalkozás és robbanás. Kell ennél több egy jó kis nyári akciófilmhez? Ehhez még társul egy jó filmzene is ráadásként.
A sztori a továbbiakban annyi, hogy mindenki igyekszik megszerezni-visszaszerezni a táskát, de közben megismerjük mind a jó, mind a rossz oldal embereit is, sőt, az emberek múltját, motivációját is, ettől pedig azért több lesz a film, mint uncsi lövöldözés. Érdekes szerintem, hogy a jók mind feketében jártak, míg a rosszak közt Viharárny, a nindzsa, aki meglehetősen jól bánt a kardjaival, fehérben pompázott végig. A jók közt ott volt Scarlett (nem angolosoknak: skarlát), akinek persze vörös haja van és mindene a tudomány, 12 évesen már diplomás volt szegény; egy benga fekete fickó, a G.I. Joe-sok alvezére, akinek olyan gagyi neve van, hogy csak egyszer merték elsütni, de akkor sem jegyeztem meg; egy hacker-szerű közelkeleti csávesz, akiben a 8 tanú terroristáját véltem felfedezni; Kioldó és Duke, akik frissen csatlakoztak a csapathoz, valamint a titokzatos néma, fekete testhez álló (vagy izmokat formáló, nem tudom) cuccban akciózó Kígyószem, aki baromi ügyesen használja mind a lőfegyvereket, mind a nindzsa kardokat, és akiről kiderül, hogy nem kis köze van Viharárnyhoz. Persze a párviadaluk sem maradt el a végén az én hatalmas örömömre. És vajon ki nyert…? Igen. Ő. Bevallom, Kígyószem lett a kedvencem. (Kis mellékinfó a színészről: a pasas volt a Star Wars első részében a csúnya pirosfejű sith, akit a végén kettélézereznek. A színész különben minden jelenetben maga csinálta a mutatványokat, mivel inkább kaszkadőrködik, mint színészkedik. Ez viszont nem jelentett semmi rosszat, mivel annak ellenére, hogy az arcát egyszer sem látjuk, és nem is szólal meg, érthető minden, amit „mondani” akar, legyen szó sajnálatról, izgalomról, stb.) Az X-menben is Wade volt a favoritom, és hatalmas elégtétel, hogy nem csak hogy Ryan Reynolds új filmjét, hanem egyben egy vagdalkozós akciófilmet is üdvözölhetek 2011-ben. Hiába, a pengék a gyengém, hát még ha képregényfeldolgozás és jó pasi is társul mellé. :D
A film vége természetesen nyitva hagy szinte minden kaput, így 100% a folytatás. Terveznek egy Transformers-G.I.Joe mozit, Álcák és Kobrák az Autobotok és G.I.Joe-k ellen. :D Nem rossz ötlet, de még egyelőre ötlet.
Nekem néhány dolog bökte csak a csőrömet. Az egyik, hogy nagyon sok volt nekem a vágás. Az említett párviadal a végén lehetett volna látványosabb, ha nem ugrál oda-vissza a kamera. Az akciójelenetek többségét is – gondolom, hogy mozgalmasabbnak tűnjön – elég közelről mutatták. A másik kis problémám a számítógépes kidolgozás volt. A gyorsító ruhák, amik a G.I.Joe-sok felszerelésének része volt, eléggé játékszerűnek néztek ki. De ilyen kis apróságokon kívül nem igazán tudok rosszat mondani.
Persze, mivel egy képregény adaptációról van szó, meg hát Hasbro játékokról, így senki se várjon világmegváltó és eszményektől hemzsegő történetet, de nagyon is élvezhető. Ahogy egyik mozistársam mondta: egy patront megér. Pedig ő aztán elég kritikus. :D Én viszont nagyon is élveztem, és mikor kijöttem a teremből (sajnos sürgetve, így nem tudtam meg, van-e pluszjelenet a végén, de ha kiderül, hogy van, valakit bántani fogok), ott ült az a bizonyos katarzis-vigyor az arcomon. Aki bírta a Transformers első részét, a Die Hard féle akciót, és a sci-fik világa sem áll távol tőle, az biztos, hogy élvezni fogja. Látványnak sem utolsó, a sztori is tűrhető, habár sajnos megint előre érezhetőek voltak a fordulatok megoldásai. Ja meg hát hogy senki se rágja a körmét, elárulom: senki sem hal meg a jók közül. Ez lehetne pozitívum, de egy kis drámát csempészhettek volna bele. Meg nem volt túl nyálas, az is tetszett. Mondom, TÚL. Mert azért amcsi filmről van szó, így aztán a kötelező szerelmi konfliktus megvolt.
A színészek közt sok ismerős arc feltűnhet majd, többek közt Sienna Miller mint Bárónő, akit én nem sok filmben láttam, és valószínűleg nem ok nélkül, most sem hagyott bennem mély nyomot. Aztán ott van a két múmiás, mivelhogy ugye a Múmia rendezője készítette ezt a filmet. Brendan Fraser és maga a „múmia” is mellékszereplőként van jelen. Egyik jó, a másik gonosz, lehet tippelni ki melyik. Skarlátot a Star Trekben is feltűnő vörös (ott zöldbőrű) leányzó játssza, Kígyószemet pedig már, mint említettem, például a Star Warsban csodálhattuk meg. Itt van még mr Eko is a Lostból. A jók fő fő fő vezére pedig Dennis Quaid.
Hogy ki nézze meg? Mindenki.
A férfiaknak vannak robbantások, üldözések, jó nők. A gyerekeknek látvány, mert hogy ők is voltak a moziban, amit mondjuk furcsálltam, mert alapjában véve hiába egy játékszériáról mintázták a filmet, azért nem 6 éveseknek való a fejszétrobbantás, meg ilyenek, de lehet, hogy csak én vagyok maradi. A hölgyek bírni fogják a főszereplőt: ő a Step Up és a Bunyó üdvöskéje, Channing Tatum, aki a Közellenségekben is feltűnik, és igen szépek a kilátásai Hollywoodban, ami nem is csoda, tekintve, hogy nagyon jól mozog, tud keménykedni, és még csak nem is csúnya. Az olyanoknak, mint én meg ott vannak a kardok... Pengemániások, utánam, moziba be! És hát ne feledkezzünk meg egy fontos momentumról, amit nem mernek valamiért sok katasztrófafilmbe betenni. Megdől az Eiffel-torony igen látványosan, Amerika meg kivételesen sértetlenül megússza. Már csak ezért a szerintem érdekes fordulatért is érdemes beülni. :D

G. I. Joe: A kobra árnyéka - G.I. Joe: The Rise of Cobra [2009]
12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Játékidő: 107 perc
IMDB értékelés: 5,8 [42 785 szavazat alapján]

Színészek: Dennis Quaid, Channing Tatum, Sienna Miller, Joseph Gordon-Levitt, Christopher Eccleston, Byung-hun Lee, Ray Park, Marlon Wayans, Rachel Nichols

Trailer