Steve Rogers élete és halála

Nem vagyok szakértő a témában. Nagyon szeretem a Marvel filmeket, sőt a sorozatot is, de sosem volt a kezemben igazi, eredeti Marvel képregény, a fanfictionök világát sem merném magaménak mondani, és úgy egészében véve sosem voltam egy fanatikus képregényrajongó. Ennek ellenére az utóbbi időben igen erős intenzitással kezdtem egyfajta kutatómunkába, mert eljutottam arra a szintre - sok tényező közreműködésének köszönhetően -, ahol már igenis beszélhetünk rajongásról, már ami a Marvel egyes karaktereit illeti. Nekikezdtem hát, hogy kiderítsem, mégis mire számíthatok az elkövetkezendő Marvel-mozifilmekben. Mint kiderült, jószerével bármire.

Első hosszú cikkem a hosszú kihagyás után, élvezzétek! Spoiler-alert annak, akit végképp nem foglalkoztat kigyúrt hőseink papíralapú eredete, vagy későbbi sorsa.

Meanwhile in the BG...

Három hónap alatt jócskán történtek dolgok, amiknek nagy része abszolút nem tartozik a blogra, ezért nem is untatok vele senkit. Csak annyit szerettem volna mondani, hogy a háttérben továbbra is folynak a munkálatok, két hosszú, de szerintem érdekes bejegyzéssel is készülök, és sok más egyébbel. A hangsúly a készülök szón van, de mivel az időbeosztásom és magának az időnek a kezelése drasztikus változáson ment keresztül (nem lett több, sőt, csak ügyesebben kihasznált), ezért esélyes, hogy a tervek egy részét sikerül is még márciusban végrehajtanom.

Addig meg csak vaksiskodjon mindenki és olvassa a régi posztokat. ^-^

Ezer meg egy éve volt...

Bizony, én vagyok az, a blogtulaj, aki piszokrégen nem tolta ide a képét, mert menő újságíró lett azóta. Se.

Mindenesetre tény, hogy nem jártam erre sok-sok ideje, töbek közt azért, mert grafománságomat és filmbuziságomat is máshol éltem ki, de ma valamiért (a sok tanulnivaló? a cikkek, amiket írnom kéne? közeledő karácsony és nagytakarítás? új telefon, amit fel kéne térképezni? ááá, nem tudom) eszembe jutott, hogy csinálhatnék valamit, aminek semmi értelme, de örömet okoz. És beugrott, hogy én mennyire imádtam ezt a blogot, és ontani magamból a hülyeséget, amit kábé senki sem olvasott. Úgyhogy feljöttem ide, és most írok. Leginkább azt hiszem, hogy azért, mert valóban új telefont kaptam ma kézhez, és az olyan funkciókkal rukkolt elő, hogy az én A.I. filmeken kialakult jövőképem hirtelen előttem termett, paranoid, ám nyíltan sci-fi rajongó lelkem pedig egyszerre sikított a rettegéstől és az elragadtatástól látván, hogy ma már valóban minden mindennel valós időben össze van kötve. És nekem ezt az eufórikus pánikot ki kell írnom magamból. Nincs mese, még azt is tudni lehet, mikor nálam ez a rémisztő kütyü, hogy hogyan végzem a dolgom a vécén, és hogyan sikerül. Akinek szintén OKOS telefonja van, az tudja, hogy most még csak nem is túlzok. A szerkentyű - és most egy mezei, még csak nem is csúcskategóriás Nokiáról van szó, ami ezekben a percekben is épp szinkronizálja magát a laptoppal - felismeri a hangot, nem engedi, hogy vezetés közben zavarjanak, figyelmeztet, hogy rossz idő lesz pár óra múlva, satöbbi, és mindezt magától, alapfelszereltségként. A többezernyi letölthető alkalmazásról ne is ejtsünk szót. A magam 23 zsenge évével is komolyan meg vagyok ijedve a megfigyelés és nyomonkövetés ilyen mértékétől. Nem mintha a NASA-t akarnám feltörni, vagy terrorakcióra készülnék, de azért na. Az, hogy a laptopomról meg tudom csörgetni a telefonom, ha nem találom, vagy vakkantásra felhívja a kis gépezet az anyámat... Nekem durva. Hogy miért? Hát kérem, azért, mert ez egy filmes blog elsősorban, ezt azért ne felejtsük el, és azért vagyok ledöbbenve, mert még a tíz évvel ezelőtt készült vad sci-fikben is csak álom volt az ilyen menő gép, főleg egy csóró fiatal kezében. Ma meg? "Jaj már, hát milyen telefonod van, nem szól, ha feltöltődött? Nem sötétedik el a fényben? Szar. Nem tudod vele kapcsolgatni a csatornákat az okostévéden? BÉNA." Itt tartunk, valljuk be. Kis túlzással mondhatjuk, hogy utánad dobják az ilyen kütyüket. És ez nem zavarna, ha mindez nem lett volna a fantázia szüleménye nem is olyan régen sok-sok olyan dologgal együtt, ami nem kifejezetten pozitív. Akkor pedig gondoljunk bele, hogy a mai sci-fikből, azon belül is a mesterséges intelligenciákból mi lesz valóság néhány év múlva. Képzeld el, hogy a béna robotos filmek megvalósulnak, csak képzeld el, hogy egy robot ébreszt reggel, csinálja a kajád, vezeti a kocsid, gondoskodik rólad, aztán tedd a szívedre a kezed, és mondd, hogy nem ráz ki a hideg a lehetőségtől, hogy ez be fog következni. Mert be fog. A Google már pilóta nélküli kocsikkal térképez fel, és idén az első olyan robotot is megcsinálták, ami magától tud megoldani olyan problémákat, hogy hogyan menjen fel a lépcsőn vagy kerüljön ki gödröt gyalog, és akkor ott vannak az olyan botok, amik a beszélgetéssel fejlődnek, és lehet velük értelmesen társalogni, sőt van HUMORUK. Nebassz. Persze minden kódolható és beültethető, ha tudjuk, hogyan működik, de elég egy kis hiba, és jöhet a drámai mozifilm, a cím alá mondva mély hangon, hogy igaz történet alapján.
A finom kis bevezetőm után most neki is állok egy olyan listának, ahol összeszedem személyes kedvenceimet ebben a témában.

Ja, egyébként várható egy alapos dizájnváltás is, mert ez igencsak csúf, és nekem személy szerint bántja a szemem. Meg amúgy is egy csomó újdonság van bloggeren is - jaj, hát nem meglepő? -, amiket lehet aktivizálni, hogy menőbb legyen a blog.

Egymás ellen, egymásért [Warrior]

Van nekem az a rossz, de mások számára lehet, hogy ismeretlen szokásom, hogy... hát... mondjuk ki, rajongok. Ezt nem csinálom ugyan olyan feltűnően, mint a legtöbb ember, sőt, nagyon is csendben nyáladzom, értsd: nem aggatom tele a falamat mindenféle képpel, nem tetováltatok magamra feliratokat, nálam a rajongás többnyire azt jelenti, hogy egy dolgot egyszerűen nem tudok kiverni a fejemből, méghozzá tartósan. Ha egy bizonyos filmet, színészt, vagy bármi mást több, mint egy napig képes vagyok a fejemben tartani, és aktívan "dolgozni" vele, akkor az ott is marad. Mondhatni ha túléli a kritikus huszonnégy órát, akkor az be is tokosodik szépen, onnantól kezdve pedig folytonos figyelmet követel ki magának. Még szerencse, hogy egy-egy ilyen rajongás csak kb két-három havonta tör rám, máskülönben már elmegyógyintézetben kezelnének. Így viszont mindig van min törnöm a fejem, kombinálnom, ilyesmiket csinálnom, mert van alapanyag, de még nincs tumultus. És akkor most jelentkezzen, aki felfogta, miről beszélek.

Miért nem látom a kezeket? O_o
De komolyra fordítva a szót... Az utóbbi hetek, sőt, hónapok legemlékezetesebb filmélményéről írnék most egy kicsit; egy olyan filmről, amit már régóta várok, de mivel a hazai mozik szarnak betenni a műsorba (bocsánat a kifejezésért, de baromira bosszantó, hogy ilyenek kimaradnak), szépen-lassan feledésbe merült, és csak az Eredet ismételt megnézése emlékeztetett rá, hogy engem érdekelt ez a film is. A kapocs a két film közt egy elképesztően jó színész, akinek szerintem - legalábbis remélem - elmondhatom, hogy teljesen sínen van a karrierje, és akit Tom Hardynak hívnak.
A történet röviden: van egy család. Azaz csak volt, egy apa, egy anya, és két fiú. Az apából alkoholista lesz, a fiatalabb fiú az anyjával lelép, az idősebb fiú az apjával, aztán a barátnőjével marad és fizika tanár lesz belőle, az anya korán meghal, a fiatalabb fiúból pedig tengerészgyalogos válik. Aztán egy nap a fiatalabb fiú (mostantól hívjuk Tommynak) beállít az apjához, aki anno, még tiszta időszakában egyengette kicsi fia ígéretes birkózó karrierjét, és alaposan felzaklatja az immár ezer napja ismét tiszta apját. Eközben az idősebb fivér (neve legyen Brendan) anyagi gondokkal küszködik, ráadásul az egyik kislánya szívbetegsége is sokat kivesz a kasszából. A két testvér nem beszél egymással, egészen addig a pillanatig, amíg össze nem találkoznak ugyanazon a világméretű MMA bajnokságon - mint ellenfelek.
A sztori nem ilyen csupasz, mint amilyennek leírtam, ez tényleg egy nagyon rövidített változat, de nem szeretném lelőni a poénokat. Annak, hogy végre megszereztem, szintén története van. Mint mondtam, az Eredetet néztem meg megint, franc tudja, hányadszor (és még mindig nem unom), szokás szerint imádtam Arthur és Eames kettősét, mikor beugrott, hogy hé, hát ezt a Tom Hardyt én anno megnéztem magamnak, és kiszúrtam a bunyós filmjét, mint megnézendőt. És most rákerestem. Nincs jobb bizonyítéka annak, milyen mocsokgyorsan rohan az idő, hogy az akkor még forgatás alatt álló Warrior DVD minőségben megszerezhető idehaza is, kis szépséghiba, hogy nincs hozzá felirat magyarul. Mindegy, a lényeg, hogy a szombat estémet rászántam. Gondoltam elütöm azt a két és fél órát, fejlesztem az angoltudásom, és nézek egy jó véres-brutális, klisészerű eszméket hangoztató kis filmet. Viszont már az IMDb oldalon megcsapott a gyanú, hogy itt valami egészen másról van szó, mint egy egyszerű péppé verős, inkább pasis, mint nőcis filmről. Maga az értékelés is meglepett, mivel azt hittem, tudom, miről szól a dolog. Nem merültem nagyon bele a spoilerekbe, elég volt az értékelések címét kicsit jobban megfigyelnem, utána megnövekedett érdeklődéssel álltam neki. Hát gőzöm nem volt róla, hogy egy ilyen témára épülő film ilyen mennyiségű érzelmet hurcolhat a hátán úgy, hogy nekem egyetlen percig sem volt az az érzésem, hogy nyálas vagy erőltetett. A Warrior egész egyszerűen lenyűgöző kívül, belül. De főleg belül.
Már az, ahogy kezdődik... Aki pár posztomat olvasta már, vagy akármi, az jól tudja, hogy zenemániákus vagyok. A Warrior első perceiben bele lehet esni, sőt, zuhanni a film légkörébe. Magába szippant úgy, ahogy vagy, pár kép és egy dal segítségével. Itt már tudtam, hogy ezt a filmet látatlanban eléggé alábecsültem. Utána megjelent Nick Nolte, a nagy öreg, akinek csak a karaktere létezett, Mr Nolte a kezdetektől fogva csak egy név volt a stáblistán. Ha valaki nem értené, mire célzok, elmagyarázom: egy csomó mozinál vagyok úgy, hogy élvezem ugyan a filmet, de nem látok mást, csak a színészkedő színészeket, a karaktert mint egy maszkot magukra húzó embereket. Hát a Warrior aztán nem ilyen. A Nick Nolte által megszemélyesített exalkoholista, magányos, kissé megkeseredett apa él és mozog. A fő attrakció viszont nem az ő karaktere, hanem Tom Hardyé, akiért szombattól hivatalosan is oda vagyok meg vissza. Annyi minden múlt a színészeken, hogy azt elmondani nem lehet. A történet összefoglalásából látszik, mennyire elcsépelt, unalmas, sablonos filmet lehetett volna összehozni, ha a szereplőgárda csak egy hajszállal kevesebb profizmussal rendelkezik, de szerencsére nem így történt. Tom Hardy nem csak testileg volt borzalmasan erős (komolyan olyan érzésem volt, mintha egy embert kereszteztek volna egy bikával, pedig Tom sem volt mindig ilyen kigyúrt... hát, mondjuk ki: állat), hanem lelkileg is. Sugárzott belőle az elfojtott indulat, képernyőn keresztül is izzott körülötte a levegő, vagy talán inkább megfagyott, nem is tudom, melyik írja le jobban azt a feszültséget, amit ontott magából, de az biztos, hogy ahányszor csak megjelent, egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ez a fickó még valami nagyon durvát fog csinálni. Fizikailag vagy mentálisan, vagy mind a két módon. Ez már csak azért is volt döbbenetes számomra, mert az Eredetben Tom egy halál laza hamisítót, egy kellemesen cinikus férfit játszott, aki nem volt több 80-90 kilónál a megjegyzéseivel csípett összevissza, és ismerjük be, egy ilyen típust nem lehet túl nehéz megformálni, most viszont legalább 115 kilóra saccolom még akkor is uralta a vásznat (esetemben képernyőt, de olyan mindegy), mikor jelen sem volt. Hihetetlen, hogy képes valaki csak a szemével, az arcával ennyit mondani. Tom egyszerre volt kemény és sérülékeny. Természetesen a testvérét játszó Joel Edgertonra sem lehet panasz, sőt, az exbunyós fizika tanár, aki a családja és az otthona megóvása érdekében kénytelen visszaszállni a ketrecbe, életét kockáztatva ezzel, ösztönösen is szimpátiát keltene az emberben. Hab a tortán, hogy olyan ember kapta a szerepet, aki képes volt megőrizni a karakter méltóságát és bizonyos szintű vagányságát anélkül, hogy összeszirupozta volna a nézőt némi eltúlzott, erőltetett színészkedéssel. Totálisan átlagos férfi volt egy nem átlagos szituációban, minden, amit csinált, amit mondott, ahogy csinálta és ahogy mondta, száz százalékig hiteles volt. Őt is imádtam, mert egészen másféle érzelmi töltetet adott a filmnek. Ugyanúgy nagy volt számára a tét, mégis egyfajta pozitív fékezőerőként hatott a robbanásig feszült Tom Hardy mellett. Kiegészítették egymást, és a pillanat, mikor először beszélnek a tengerparton az éjszakában... Hát akkor az ember már tövig rágja a körmét, hogy ennek mi lesz a vége. A Warrior történetvezetés szempontjából is zseniálisan van megszerkesztve, ez a beszélgetős jelenet több mindenről lerántja a fátylat, beláthatunk a Tom által megformált karakter haragja és fájdalma mögé; megtudjuk, miért gyűlöli úgy a testvérét, és az miért hagyta cserben. Nekem mégis olyan érzésem volt, mikor szétváltak az útjaik, hogy Tommy nem csak a testvérét és az apját, hanem valamilyen szinten saját magát is gyűlöli, aztán a kaszinós rész csak rátett erre egy lapáttal. Az a jelenet iszonyatosan nehéz, nem tudok erre jobb szót. Addigra már ismered az apát, a két fiút, a múltjukat, a jelenüket, és a lehetséges jövőjüket, aztán azon kapod magad, hogy elkerekedett szemmel várod, mi fog történni, de nem tudod, kinek adj igazat. Legszívesebben felpofoznád mind a kettőt, a szerencsétlen apát és a kegyetlen fiút, de akkora kín van mind a két férfiben, hogy inkább csak csendben rágod a szád, nehogy elsírd magad ennyi tömény fájdalom láttán. És ez nem csak nőkre érvényes, egy nagy rakás kommentben olvastam, hogy bizony rengeteg férfi néző számára volt történelmi pillanat a Warrior, mivel ezen sírtak először. Ennek szerintem egyszerű oka van: a Warrior szereplői hús-vér emberek, nincs bennük semmi túlzás. A jelenetek hibátlanul egyensúlyoznak az elviselhetetlen erejű érzelmek és fizikai tűréshatár közt. A film kicsit talán metaforikus is, de nem annyira, mint amennyire gondolnánk. Nincs itt olyan nagy átvitt értelem, minden ott van az orrunk előtt, nem kell erőltetni az agyunkat, hogy na most vajon mit akarnak mondani ezzel az alkotók. A Warrior három férfi harcáról szól, egy olyan háborúról, amit egymás ellen vívnak, és amit egyikük sem nyerhet meg, kivéve, ha feladják a küzdelmet. Kérdés csak az, ki a jó harcos? Aki addig küzd, amíg bele nem pusztul akár, vagy aki tudja, hol kell megállni, tiszteli az ellenfelét, és elismeri, ha vesztett?
Így végén akár ki is mondhatom: az év egyik legjobb filmje, és a magyar mozik és kiadók szimplán vadbarmok, mert iszonyú nagyot buktak azzal, hogy nem tűzték műsorra. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, és lassan egy hete volt, de megnéztem egyszer, aztán másnap még egyszer, és most még egyszer... Tudom, mi a vége, megismertem a szereplőket, mégsem tudom megunni. Kevés filmmel vagyok úgy, hogy egymás után ugyanolyan lelkesedéssel meg tudjam nézni, de a Warrior felírta magát erre a listára.
Legszívesebben zengnék még róla pár ódát, mert lenne miről (a mellékszereplőkről is lehetne mesélni), de inkább azt mondom, aki tudja, nézze meg. Száz százalék, hogy Oscar-jelölt, és a három pasi is valószínűleg minimum egy jelöléssel a zsebében megy majd haza az átadóról. Remélem, legalább egyikük a szobrocskát is szorongathatja, mert komolyan, megérdemelné bármelyikük főleg Tom Hardy.

Warrior [2011]
16 éven aluliak számára nem ajánlott
Játékidő: 139 perc
IMDb: 8.3 [14 919 szavazat alapján]
Színészek: Tom Hardy, Joel Edgerton, Nick Nolte, Jennifer Morrison, Frank Grillo, Kevin Dunn
Trailert nem linkelek, mert csak elmegy a filmtől a kedved, olyan rossz. -.-