Az utóbbi időben hanyagoltam a blogot megint, pedig gondolok ám rá, ahányszor csak látok egy jó vagy rossz filmet, csak épp energiám és időm nincs rá. Ha filmekről írok, általában a magazinnak, és akkor sem sűrűn véleményeket, hanem ilyen-olyan, más témájú összefoglalót, sajtóanyagból készült cikkeket, ilyesmit, ha pedig még emellett is marad időm írásra, akkor azt RPG-be ölöm (lefogadom, hogy sokan nem tudják, mi az, nem is baj, ez Vampka Titkos Élete). Mostanában viszont láttam pár nagyon jó filmet, és most épp egy olyanról szeretnék beszélni, amit a fent említett RPG okán az egyik saját karakteren keresztül találtam. (Aki nem tudja, mi az RPG, mondom: ne firtassa. Igazából nem is tudom, akkor miért szajkózom… Na mindegy.) Egy könyv feldolgozása a dolog, magyar címet nem ismerek hozzá, lehet, hogy van, de nem merültem bele nagyon, én úgyis feliratos filmnéző vagyok, az eredeti hangot jobban szeretem, főleg, ha angol nyelvű a film. Ez pedig az.
A történet röviden: adott egy burzsuj, sznob család, és annak a feje. Na, már most, ha egy ilyen „fej” meghal, és van neki nem tudom, hány hektár ilyen földje, nem tudom, hány részből álló olyan cége, a hatalma szinte korlátlan, a vagyona pedig több, mint egy milliárd dollárra rúg, akkor ott nem kevés cápa gyűlik a vérre, ha meghal. Márpedig egyszer mindenki meghal, a Red becenévre hallgató öregúr azonban mindig is kilógott a családból, és halála után is megbotránkoztatja a népet: senkire nem hagy semmit, mindent feltételekhez köt, és végrendeletében mindenkit jól ki is oszt. Kivéve az unokáját, Jasont, aki azonban látszólag semmiben sem különbözik a pénzben fürdő, kapzsi, kiállhatatlan család többi tagjától. Meg is lepődik, mikor megtudja, hogy nagyapja rá mégis hagyott valamit, egy ajándékot – persze nem „ingyen”: meg kell tennie pár dolgot, hogy megkapja az örökségét, ami feltehetőleg nem kevés, és ha menet közben abbahagyja a dolgot, a végén nem kap semmit. Végig kell hát csinálnia, bármiről szól is a titokzatos alku, ha meg akarja kapni a pénzét. Barátnője kevés rábeszélése után elfogadja az ajánlatot. Az első dolga, hogy elutazzon Texasba, de már az odaút is katasztrofális, ugyanis a turistaosztályon kell utaznia. Hát nem felháborító? Aztán ott meg munkára fogják. Elképesztő. De azt mondják, hogy ha megcsinálja, amit meg kell, megkapja az ajándékát, tehát a fogát szívva, savanyú képpel, de elvégzi a dolgát. És üres kézzel hazaküldik. Otthon azonban nagyapja barátjától, akire Red az örökösödési dolgok elrendezését hagyta, megtudja, hogy megkapta ő az ajándékot, csak az nem kézzel fogható: a munka megbecsülésének ajándékát. A srác ezen persze felkapja a vizet, de hamar kiderül, hogy tényleg több van benne, mint a rokonaiban. Hetek, hónapok alatt nem csak azt tanulja meg, hogyan becsülje meg más és saját munkáját, de megismerkedik az élet valódi értékeivel, a küzdelemmel, az igaz barátsággal és szerelemmel, valamint a nehezen gyógyuló sebek fájdalmával is, a végén pedig rádöbben, hogy sokkal többet kapott a nagyapjától, mint egy tíz számjegyű csekket.
Összességében egyetlen egy gond van a filmmel: a két órás játékidő ellenére is nagyon-nagyon rövid. Ebből sorozatot kellett volna csinálni, vagy bátrabbnak lenni, és még hosszabbra csinálni. Így is rengeteg olyan jelenet volt, ahol az ember szíve összeszorult; jól átjöttek a lassan kialakuló, törékeny kapcsolatok, és a drámai téma ellenére humor is akadt bőven, de nem volt elég idő a sztori vonalára. Több hónapnyi időt próbáltak meg beletömöríteni 117 percbe úgy, hogy nagyon fontos cselekményrészletek elvesztek a semmiben. Huss – átsiklottunk rajtuk, ami nagy kár.
Viszont aminek én személy szerint örültem, hogy egyetlen Brad Pitt-kalibrű szupersztár sem szerepel benne, amitől olyan lett az egész, mintha tényleg kiragadták volna az amerikai felsőosztály egy kis szeletét, és felboncolták volna. A főszereplő srácot (Drew Fuller névre hallgat) ugyan ismerhetjük több helyről, leginkább a Bűbájos Boszorkákból, zenei klippekből és a Katonafeleségekből, de nem számít A-kategóriás színészóriásnak, amit én itt és most egy rossz ügynöknek tulajdonítok, esetleg saját butaságának, amiért nem foglalkozik többet a karrierjével, mert ebben a filmben minden percben nyomon követhető rajta, hogy fejlődik a karaktere. Először azt hittem, szar színész, és kész, (már bocsánat a kifejezésért) ezért olyan Jason, amilyen. De a végére egészen más emberré vált, egészen más karakterré, ebből pedig – számomra – egyértelmű, hogy a színész vagy nagyon jó, vagy nagyon szerencsés, amiért valamiért, véletlenül így megváltozott a film alatt az elviselhetetlen, jellegtelen, flegma pasasból a figyelmes, elszánt férfivá. Ma megnéztem egy másik filmjét is, és az előbbi az igaz. Jó színész. Pluszban nem véletlen, hogy klippekben is mutogatják: nem tudom, jó szót használok-e azzal, hogy azt mondom, jóképű, de hogy van benne valami, amitől megbámulod, az is biztos. Nem is jóképű… ez már inkább a szép kategória.
A film másik főszereplője egy kislány, Abigail Breslin, aki viszont Drewval ellentétben nem szép, viszont már most szupersztár, nem is véletlenül. Itt is bűbájos volt, nagyszájú, talpraesett, és tragikus sorsú lány, akiért az egész film alatt izgulhatunk, és akinek a karaktere katalizátor-hatással van Jasonre. A két színész közt egyébként megvolt a kémia, és ezt ne értse félre senki. Egyszerűen édesek voltak együtt, és látszott, hogy tényleg jól elvannak.
De persze, mint mondtam, az előzetes mellett (az alapján meg nem néztem volna) a film sem tökéletes, és ezt még a magamfajta hozzá nem értő is észreveszi. Sok a pontatlan vágás, kimaradnak pillanatok, kissé amatőr hatást keltve ezzel. Mert még ha úgy lettek volna ezek a helyzetek megszerkesztve, hogy úgy tűnjön, direkt és hatásos, azt mondanám, rendben, de nem. Ezek inkább a felületességre, és nem művészi vénára utalnak. Mindemellett viszont tényleg könnyen élvezhető, nyugis, mégis tanulságos és sajnos elég életszagú filmről van itt szó, a dúsgazdag család ellenére is. Minden szereplőnek megvan a maga gyenge pontja, még az apró kislánynak és a pénzes rokonoknak is. Az élet már csak ilyen, senki sem tökéletes.
A történet, tehát ha nem is izgalmas különösebben, de leköti az embert, és egy kicsit talán tanít is, de nem erőszakosan, vagy különösebben szájbarágósan. Aki nem akarja, az nem érti a konzekvenciát, amit a poszteren is megtalálunk: „life is how you live it not how you spend it” azaz az életet élni, nem eltölteni kell, nem üres idő, amit csak úgy el kell ütni valamivel. Ezt az időt meg kell tölteni azzal, amivel csak tudod. Jensen megtanulta ezt, de sokkal többen vagyunk, akiket emlékeztetni kellene erre több ilyen filmmel, mint azt hinnénk.
Ó, és még egy jó pont: több kellemes zene mellett ez. Passzolt.
Összességében egyetlen egy gond van a filmmel: a két órás játékidő ellenére is nagyon-nagyon rövid. Ebből sorozatot kellett volna csinálni, vagy bátrabbnak lenni, és még hosszabbra csinálni. Így is rengeteg olyan jelenet volt, ahol az ember szíve összeszorult; jól átjöttek a lassan kialakuló, törékeny kapcsolatok, és a drámai téma ellenére humor is akadt bőven, de nem volt elég idő a sztori vonalára. Több hónapnyi időt próbáltak meg beletömöríteni 117 percbe úgy, hogy nagyon fontos cselekményrészletek elvesztek a semmiben. Huss – átsiklottunk rajtuk, ami nagy kár.
Viszont aminek én személy szerint örültem, hogy egyetlen Brad Pitt-kalibrű szupersztár sem szerepel benne, amitől olyan lett az egész, mintha tényleg kiragadták volna az amerikai felsőosztály egy kis szeletét, és felboncolták volna. A főszereplő srácot (Drew Fuller névre hallgat) ugyan ismerhetjük több helyről, leginkább a Bűbájos Boszorkákból, zenei klippekből és a Katonafeleségekből, de nem számít A-kategóriás színészóriásnak, amit én itt és most egy rossz ügynöknek tulajdonítok, esetleg saját butaságának, amiért nem foglalkozik többet a karrierjével, mert ebben a filmben minden percben nyomon követhető rajta, hogy fejlődik a karaktere. Először azt hittem, szar színész, és kész, (már bocsánat a kifejezésért) ezért olyan Jason, amilyen. De a végére egészen más emberré vált, egészen más karakterré, ebből pedig – számomra – egyértelmű, hogy a színész vagy nagyon jó, vagy nagyon szerencsés, amiért valamiért, véletlenül így megváltozott a film alatt az elviselhetetlen, jellegtelen, flegma pasasból a figyelmes, elszánt férfivá. Ma megnéztem egy másik filmjét is, és az előbbi az igaz. Jó színész. Pluszban nem véletlen, hogy klippekben is mutogatják: nem tudom, jó szót használok-e azzal, hogy azt mondom, jóképű, de hogy van benne valami, amitől megbámulod, az is biztos. Nem is jóképű… ez már inkább a szép kategória.
A film másik főszereplője egy kislány, Abigail Breslin, aki viszont Drewval ellentétben nem szép, viszont már most szupersztár, nem is véletlenül. Itt is bűbájos volt, nagyszájú, talpraesett, és tragikus sorsú lány, akiért az egész film alatt izgulhatunk, és akinek a karaktere katalizátor-hatással van Jasonre. A két színész közt egyébként megvolt a kémia, és ezt ne értse félre senki. Egyszerűen édesek voltak együtt, és látszott, hogy tényleg jól elvannak.
De persze, mint mondtam, az előzetes mellett (az alapján meg nem néztem volna) a film sem tökéletes, és ezt még a magamfajta hozzá nem értő is észreveszi. Sok a pontatlan vágás, kimaradnak pillanatok, kissé amatőr hatást keltve ezzel. Mert még ha úgy lettek volna ezek a helyzetek megszerkesztve, hogy úgy tűnjön, direkt és hatásos, azt mondanám, rendben, de nem. Ezek inkább a felületességre, és nem művészi vénára utalnak. Mindemellett viszont tényleg könnyen élvezhető, nyugis, mégis tanulságos és sajnos elég életszagú filmről van itt szó, a dúsgazdag család ellenére is. Minden szereplőnek megvan a maga gyenge pontja, még az apró kislánynak és a pénzes rokonoknak is. Az élet már csak ilyen, senki sem tökéletes.
A történet, tehát ha nem is izgalmas különösebben, de leköti az embert, és egy kicsit talán tanít is, de nem erőszakosan, vagy különösebben szájbarágósan. Aki nem akarja, az nem érti a konzekvenciát, amit a poszteren is megtalálunk: „life is how you live it not how you spend it” azaz az életet élni, nem eltölteni kell, nem üres idő, amit csak úgy el kell ütni valamivel. Ezt az időt meg kell tölteni azzal, amivel csak tudod. Jensen megtanulta ezt, de sokkal többen vagyunk, akiket emlékeztetni kellene erre több ilyen filmmel, mint azt hinnénk.
Ó, és még egy jó pont: több kellemes zene mellett ez. Passzolt.
The Ultimate Gift [2007]12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Játékidő: 117 perc
IMDb: 7,2 [6 634 szavazat alapján]
Színészek: Drew Fuller, Abigail Breslin, James Garner, Ali Hillis, Bill Cobbs, Lee Meriwether
Trailer
